Az egyik az öregasszonyé. Ismerem, itt lakik a közelünkben. A gyerekek úgy hívják, a macskás néni. Aznap délelőtt is a macskáit etette.  

Úgy tíz óra tájban, ha esik, ha fúj, kinyitja az ablakát. A zajra egy vörös és egy fekete kandúr fölugrik a párkányra. Sohase más, csak a vörös és a fekete. A többiek ekkor már lent várakoznak. Hogy honnan kerülnek elő, nem tudom. Nem tolakodóan, inkább fitymálva álldogálnak, mint aki semmire se számít, csak éppen erre járt. Tizenketten vannak a macskák. Egyik se tartozik a házhoz, kóborolnak egész nap, azt se lehet tudni, hol alszanak. A kölykeik az öreg ház sufnijában születnek, amikor előjönnek, már fényes szőrű, játékos jószág mind.  

Az öregasszony akkor reggel ott állt az udvaron, fehér sállal átkötött sárga svájcisapka a fején, a lábainál settenkednek a macskák, némelyik hozzátörleszkedik. Nem hajol le, nem is néz rájuk, csak áll. Az üres lábost szórakozottan himbálja a kezében.  

Csókolom, Jolán néni – köszönök, de mintha nem is hallaná. Pedig rám néz.  

Nem fontos – mondja, – semmi nem fontos. Vár az ember, vár a macska. Egyedül ők várnak. Tudják, hogy jövök. Várnak egy napot, talán még másnap is visszajönnek… A macska okos állat. Okosabb, mint az ember. Sokáig nem várakozik. Elmegy másfelé.

Beszél az öregasszony csak úgy, maga elé. Aztán elfordul és bemegy a házba. A kenyérhéjat, amit hoztam, otthagyom a lépcső tetején, az üres kővázában.  

Jó két hete már, hogy nem látom Jolán nénit. A villanyszámlás mondta, jelentkeztek a rokonai és magukhoz vették. A macskák egy darabig még megjelentek az ablaka alatt. A vörös és a fekete kandúr napokig ott ült a párkányon. Aztán elmentek ők is.  

                                          ---

Aznap itt vendégeskedő francia karvezető barátom, Jean Paul egy déli hangversenyre hívott. Elöl ültünk. Sorra vettem az arcokat. A lány nem keltett feltűnést. A kórus második sorában állt, az elöl lévők kissé takarták, de a vállának egy részét, kottát tartó kezét és az arcát lehetett látni. Jelentéktelen arc, rövidre vágott barna haj, nem is tudom, mért néztem éppen őt. Mintha valami biztosat keresnék, újra és újra visszaszállt a tekintetem az övére.  

Reneszánsz kórusműveket énekeltek, néha úgy szóltak együtt, mint valami hangszer. Elmerültem a hallgatásukban, és a lányt néztem. Egy idő után már tudtam, hogy miért. Ez a lány, miközben énekelt, mosolygott. Teljes lelkéből. Mosolygott az egész teste, a vékony válla, a hosszú ujjai, a hajában a választék. Nem múlt el a mosoly az arcáról. Nem száradt rá a vonásaira, nem fásult el, ott lebegett végig frissen és boldogan, mint az üdvözülteké.

                                        ----

Hosszú vasárnap volt, éjszaka keveredtem haza. Az utolsó járaton nagy volt a tömeg. Lassan mindenki leszállt, alig néhányan maradtunk. Most már nyugodtan figyelhettem az átellenben ülő férfit, valamiért felkeltette az érdeklődésemet. Ismerős… de honnan. Jobb arcát az ablaknak döntve aludt. Erős, kiugró pofacsontok, őszes, tüskére nyírt vörös haj, szikár, vékony test, sötétbarna kordzakó. Különös arc. Hunyorítok, mint a festők szoktak… Te jó Isten!

Orsay múzeum, Párizs. Egy kis szoba, mindössze tizenöt festménnyel. Lángoló napraforgók, az arles-i híd sárga tengerben, vörös pipacsok, a szalmával fonott szék. És két önarckép. A hideg holland síkságról a Nap szerelmese. Már az őrület után. Könyörgő, mindent látó, a dél tüzétől gyulladt szemek. Megvártam, míg kimentek a látogatók. És akkor egyedül maradtunk. Álltam a kép előtt számolatlan ideig. Sokáig. A könnyek összemaszatolták az arcomat.

Nézem a férfit az ablaknál. Nyújtózik, megtörli a száját, fölébredt. A szeme zöldes, mint azé a másiké. És a hasonlóságuk. Döbbenetes. Nem tudom a szemem levenni róla. Végigmér, látja a csodálkozást az arcomon. Torz fintort vág, derékból kicsit meghajol.  

Nem hisz a szemének? – kérdi kötekedve. – Igen, én vagyok. A festő. Akarja látni a fülem helyét?

És odafordítja a fejét.  

Lerajzoljam?

Rázom a fejem, fölállok, megyek az ajtó felé.

Mi van? Menekül?

Már kiabál. Fogja a fejét és föltérdel az ülésre. Összeteszi a kezét, mintha imádkozna. Ringatja a testét, most csöndes, szinte halk. Úgy szól rám, suttogva.

Menjen haza! Érti? Sipirc!

A HÉV megáll, leszállok. A sötét éjszakában világítanak az ablakok. A férfi kifelé néz, odaszorítja az arcát az üveghez. Szétkent, bizonytalan folt az orr és a homlok helyén. Van Gogh, a festő sír. 

  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?