Aznap nem eszik a napköziben, főzök valami olyat, amit szeret. Együtt ebédelünk, nem sietünk, beszélgetünk ráérősen, a leckét megcsinálja és még mindig marad a délutánból. Kettő után már ideér. Vagy bringával jön, vagy rollerrel. Vagy gyalog, mint most.  

Hallom, nyílik az ajtó, ránézek az órára. Pár perccel múlt kettő. Akkor hát jött, egyenesen.  

– Szia nagymama, merre vagy?  

Megyek elé, végigmérem, megint nőtt ez a tizenkétéves. Mit össze nem dolgoznak a hormonok ebben a kamaszodó korban! Az arca piros, a szeme kék, az öröme tiszta, ó, de jó összeölelkezni!              

– Ebédeltél? – kérdezem.  

– Kellett volna? – néz rám ijedten.  

– Ne aggódj, főztem…

Szaglászva megy a konyhába, követem, mint egy tisztességes kotlós.  

– Várj, kitalálom – és becsukja a szemét is.

Szeretem, hogy szeret játszani. A fedővel letakart kis fazék fölött hiába szaglászik.  

– Nem baj, ez a meglepetés – mondja és a piros fedős lábaska fölé hajol.

- Óóóó! Hühmmmm! Mmmm…

Az elragadtatás grimaszai az arcán. Sok Louis de Funés filmet néztünk már együtt, könnyesre röhögjük magunkat a zseniális komikus gesztusain és grimaszain. És Bulcsúgyerek élethűen utánozza hanggal, képpel… Most éppen kedvenc étele fölötti elragadtatásban leledzik.  

– Lecsó, keceli kolbásszal – sóhajtja vihogva.  

– Ez az a lecsó? – kérdezi aztán.  

– Ühüm.

Együtt főztük be, ő cipelte forrón a pokrócok közé a dunsztba, takarta, rendezte, aztán segített levinni a pincébe, előtte fölírta a dátumot a tetőkre: kétezerhuszonkettő. Persze számmal.

Terítünk, eszünk, elfogy a majorannás krumplileves is. Aztán a lecsó. Vesz repetát, elfogy az is, kínálom még, leint.  

– A mértékletesség, nagymama!  

És megint vihogunk és jön a desszert, ami egyszerű tejbegríz megbolondítva vajjal, tojással, vaníliáscukorral, mazsolával, na meg a felvert tojásfehérjével, amitől a nehéz gríz könnyű lesz, majd elszáll… nincs ideje, befaljuk. A maradékot, mondom, elviszed vacsorára.  

Csöng a telefon.

– Na, ez mama lesz – jósol szemtelenül. – Várj, tudom, mit fog mondani. „Megjött? Sapka volt rajta, cipője nem ázott át? Megizzadt?” Ó, ezt nem bírom…  

Fölveszem a telefont és széles vigyorral hallgatom a lányomat: „Szia mama, megjött Bulcsú, sapka volt rajta, cipője nem ázott át? Nem izzadt meg…?” A hasunkat fogjuk…

Aztán elszaladt a délután.  Beszélgettünk fontos dolgokról, osztálytársakról, tanárokról, a fakopáncs szokásairól, megnézte a földgömböt, számított valami hosszúsági és szélességi fokot, megcsinálta a leckét – nem volt sok –, föltett valami őrült kérdést, hogy mennyi a kanóc felének a négyzete. Próbálgattam, nem ment. Vihogtunk, elmondta a megoldást: a kanóc fele nóc, annak a négyzete nóccor nóc, na, az mennyi? hatvannégy! Pösze blődli, mondtam, de ezen is csak nevetni lehetett.

Aztán mondta, elindulna haza, együtt vacsoráznak otthon. Elkísértem.

Visszafelé valami követ rugdaltam magam előtt. Kis utcákon kanyarogtam, hogy minél hosszabban érjek haza. Hogy minél tovább éljen bennem a délutánunk. De nincs baj, jövő héten megint kedd…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblognagyszülőkunokacsalád mint pozitív érték