Minden oké, nagymama?

Márai írja a tapintatról: „Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. 
Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz. Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. 
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.”

A gyerekek ilyen ritka emberek. Főleg a kisebbek. Persze nem lehet a tapintatra való készségüket életkorral mérni. De valahogy a kamaszkor előtti évek „tisztábbak”, érintetlenebbek. Ekkor még sem a lázadás, sem a megfelelés görcse nem befolyásolja a viselkedésüket.  

Van egy ilyen kamaszkor előtti unokám.  

Egyik reggelt kisírt szemmel mentem ki a konyhába. Valamilyen ünnepnap volt, a névnapom, s ezen a napon pár szál rózsa várt az asztalon. Már korán reggel. Valamikor régen. Most nem a rózsa hiányzott persze, hanem az, aki meg szokott lepni vele. Meg ráadásul telihold volt, keveset aludtam, korán ébredtem – szóval sírdogáltam egy kicsit. Aztán rendbe szedtem magam és benyitottam a konyhába. Bulcsúgyerek iskolába indulóban, táska a hátán, rám néz, és ahogy csak egy figyelmes és részvevő gyerek tud észrevétlenül észrevenni valamit, a szemembe néz és ennyit mond:

– Minden oké?  

– Minden – mondtam, és elvigyorogtam magam, mert pont az ő kérdésétől lett minden oké.  

Amúgy két felnőtt is téblábolt még a konyhában, de vagy nem vettek észre semmit, vagy nem akartak tolakodni, vagy nem tudták, mit kérdezzenek, nem tudom.  

A Bulcsúgyerek jól megölelt, amit reggel rendszerint hanyagolunk, mert idő van, azaz sietni kell, de most úgy érezte, kijár egy ölelés. Jól érezte. Felért több csokor rózsával.  

Akkor is hatalmas piros pontot rajzoltam be a nemlétező pirospontos füzetébe, amikor valamelyik nap leszálltunk a hév végállomásán. Kettesben mentünk valahová… Ja, igen, a Toldi filmet néztük meg az Urániában – javaslom felnőttnek-gyereknek, hatodikosoknak meg egyenesen kötelező! Nagyszerű film: élmény, izgalom, történelem, lovagkori magyar szuperhős, a tetejébe Arany János kalauzolásával.  

Egyszóval moziba mentünk. Útközben telefonon egy rossz hírt kaptam, nem is nagyon figyeltem másra. Leszállunk, látom, hogy Bulcsú furcsán rakja a lábait. Oldalt, előre, megint oldalt. Visszanéz rám, én még lógatom a fejem. Halk parancsszavak. (Nem szereti a feltűnést.)

– Ne érj a vonalra! Kettesével lépj! Gyere!

Muszáj volt figyelnem, hogy ne lépjek a vonalra. Egész jó tornagyakorlat volt. El is felejtettem a fejemet lógatni.