– Pálinkás jó reggelt, nagyságos asszony!

Anyám keserű fintorral nyitotta az ajtót.

     – Se pálinkás, se jó, se nagyságos…

     – Az urad már ott van?  

     – Két napja fűti azt a szerencsétlen házat, hogy átmelegedjen. Évek óta nem lakott benne senki.

Így indult az a reggel, ami magával vitte a gyerekkoromat. De ezt csak évekkel később fogalmaztam meg. Akkor még csak ötödikes kislány voltam és annyit tudtam, hogy el kell költöznünk a szülőfalunkból.  

A reggel aztán folytatódott. Anyu teát tett Baricza bácsi elé, mi az öcsémmel a fehér padon ültünk álmosan és rágtuk a lekváros kenyerünket. Még egyikünk se volt éhes, inkább aludtunk volna. Ez volt az utolsó éjszakánk a házban, ahol megszülettünk, ahová a gyerekkor legtöbb nyomot hagyó évei kötöttek, ez volt az aranykor színhelye, az otthon, amit majd soha nem fogok elfelejteni, se a konyha bordó öntött kövét, se a repedést az ágyam fölött a plafonon, se a disznóól megrágott szélű vályúját, se a padláslépcsőt, ahová a bababoltunkat rendeztük.

Semmit, semmit nem fogok elfelejteni, de erre akkor egyikünk se gondolt. Hogy is gondolhattunk volna. Csak álmosak voltunk. Az öcsém ötéves kisfiú, a fakardját szorongatja, nem sokat értett az egész felfordulásból. Egy dolog izgatta, hogy a Baricza bácsi teherautóján fogunk utazni, amire még a szomszéd Pityu se ülhetett fel soha. Alig fért a bőrébe.  

Annak a kislánynak, aki voltam, ha fájt is, hogy el kell menniük, nem mutatta. Ötödikbe járt. Ha fájt valami, az fájt a legjobban, hogy a nagymama temetése óta minden megváltozott. A felnőttek hol veszekedtek, hol hallgattak, anyja, ha eltűnt valamerre, kisírt szemmel jött elő, apja egyik cigarettát szívta a másik után.  

Már világos volt, amikor Baricza bácsi a kopott Csepel teherautóval beállt az udvarra. Két hete nagy hó esett, még szánkóztak is egyet utoljára, de olyan hideg jött, nem ment többször, hiába hívták az osztálytársai.  

Abból a reggelből sok mindenre aztán nem emlékezett. Nem tudta később felidézni, hogyan kerültek föl az ágyak, a szőnyegbe kötött képek, az edények, a nyúlketrecek, a szekrények a ruháikkal. Hogyan köszöntek el a szomszédoktól, az is eltűnt az időben, csak Viczkó néni könnytől maszatos arcára emlékezett halványan, a Muki hangos füttye hasított az emlékeibe, s bár tudta, a kisvonat nem nekik füttyögött, azért az ismerős vidám füttyszót eltette a búcsúzás titokban megőrzött pillanatai közé. 

Apjára se gondolt, aki azt a másik, számukra még ismeretlen házat fűtötte, nem gondolt arra, hogy elhagyni a házukat neki a legfájdalmasabb. Neki kellett otthagynia magából a legtöbbet, és megválni mindattól, amit megteremtett: otthont, baráti kört, egy egész életet. Ötvenéves volt, álmában sem gondolta, hogy még egyszer elölről kell kezdenie mindent.    

Fölmordult a Csepel, kifarolt az udvarról, kapaszkodtak elöl Baricza bácsi mellett, izgatottak voltak, tán még nevettek is, és a havas országúton nekivágtak északnak.  

Csikorgó hideg volt ezerkilencszázötvenkilenc decemberében. Hiába fűtöttek, az ablakokat reggel jégvirágok borították, a járdákat hamuval szórták fel, nem lehetett letakarítani, úgy ráfagyott a hó. Az országutakat úgy-ahogy letaposták a járművek, de csak lassan tudtak haladni.  

Az öreg teherautó üléséről messzire láttak, de nem sokat, mindent hó takart vastagon. De az a kevés is izgalmas volt, s a kislány, aki voltam, és aki nem sokat járt a falu határán túl, ott a magas ülésen már nem gondolt visszafelé. Nézte az utat, leste kíváncsian, milyen más világ van arra, amerre tartanak. Jó ideig utaztak. Akkor már a sík vidéket távoli hegyek határolták. Elkezdett hullani a hó.  

       – Na, még ez is, Istenem – hallotta anyját, aki mellettük ült, beszélgetett Baricza bácsival és egyfolytában aggodalmaskodott.  

Ekkor kanyarodtak be a főútról egy keskenyebbre. Ott állt jobbra a táblán a falu neve, ahová igyekeztek. A kislány felkiáltott és izgalmában alig tudott ülve maradni. Balra erdős, meredek hegyoldalt, jobbra egy-egy házat látott. Mélyútban haladtak. A hóban a teherautó szinte csak lépésben ment, egy meredeken emelkedő éles kanyarban így is meg kellett állniuk.  

 A kislány úgy érezte, soha nem felejti el azt a képet. Hatalmas, havas fenyők álltak egy villa kertjében, patak futott előttük, s az út kanyarogva követte a medrét. Amikor elindultak, nemsokára kitárult a falu. Balra magas, fehér sziklák, alattuk a kanyargós utcát övező házak. Hóval borított fenyők mindenfelé, mintha már itt lenne az ünnep. Az út mellett öreg templom, fölötte egy másik, karcsú toronnyal. A kislány lélegzetvisszafojtva nézett ki a teherautó ablakán, úgy érezte, mesében jár.

Kucsmás, bekecses férfi állt egy emelkedőnek induló kis utca sarkán, és integetett. Nem ismerte meg az apját, annyira más, olyan hihetetlenül gyönyörű volt számára minden. A teherautó alig tudott a hótól beállni a közbe, ahol foghíjas léckerítés mögött öreg parasztház állt.  

Odabent meleg volt. Széles padló, alacsony, gerendás szobák, apró ablakok. Villany nem volt a házban, vizet egy mohos, öreg kerti kútról kellett hozni. Babaház, mondta magában a kislány és úgy érezte, a mese, ami odakint kezdődött, itt bent folytatódik.  

Nem sokat ábrándozhatott, segíteni kellett, pakoltak, rendezkedtek, alig tudták a holmijukat fedél alá hordani. Az ágyakon kívül még sok minden nem került a helyére, amikor a nagyobbik szobában a sötétedő estében meggyújtották a gyertyákat. Az egyetlen petróleumlámpa a konyhában égett, hogy ne legyen ott se vaksötét.  

Vacsorára megszegték az első kenyeret, apja megsózta az első falatot és azt mondta:  

         – Legyen békesség ebben a házban…

Teát ittak, a szüleik vizespohárba öntött borral koccintottak. Nem volt nagy mosdás, elég volt most a lavórban kezet mosni, gyorsan ágyba bújtak.  

A kislány nézte az alacsony gerendákat, nem tudott elaludni. Egy történet fonalait szövögette. Arra gondolt, hogy sok baj után ebben a szegényes házban ők most szállást találtak. Majdnem úgy, ahogy a betlehemi istállót megtalálta Mária és József. Nézte a gerendákat és gyereklelkében béke volt, megnyugvás, amire – bár nem tudta megfogalmazni –, már rég vágyott. A vastag, fehér falak, a frissen súrolt padló, az öreg szobában úszó gyertyaillat áldott időket ígért. És holnap karácsony – gondolta valami meleg, várakozó bizsergéssel a szívében. Becsukta a szemét és elaludt.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?