Hogy könnyebb legyen, mesélek valamit…  

De ehhez hátra kell dőlni. Abbahagyni kicsit a rohanást. Még a vásárlást is. Hogy most a Lánchidat javítják, jutott eszembe ez a régi emlékem. Akkor a Margit híd volt soron, s én azon jártam Budáról Pestre, Pestről Budára. Hol villamoson, hol gyalog.        

A mesém a hídon született, a virágot lépő kislányról szól. Aki bicegett. Nem nagyon, de azért nem kellett sokáig néznem, hogy észrevegyem, minden második lépésnél döccen egyet a vékony kis teste.  

      – Az a helyzet, hogy balra lejtek – mondta nagy nevető szemekkel, amikor megszólítottam. De ez már csak sokkal később történt, akkor, amikor a Jászai Mari térnél elköszöntünk. Ő tovább ment a körúton, én meg átvágtam a kettes villamoshoz.  

A Margit híd közepén figyeltem föl rá. Aznap mentem át először gyalog a frissen átadott hídon. Volt időm, ráérősen lépegettem a járdán. Az járt a fejemben, mennyire hiányoznak a munkások. Mert szerettem azt az időt, amíg a hidat javították. Nem csak azért, mert a hídon, de a pesti és a budai hídfőnél is lelassult az élet. Nem volt forgalom, eltűntek az autók, a járókelők nem rohantak annyira, legfeljebb a biciklisek kerülgették hirtelen megállással a gyalogosokat a keskeny járdán, de ez is valahogy békésebbnek tűnt. Talán mert ott a kobakos munkások és a zakatoló gépeik közelében, az emberek mellett, akik hőségben és hidegben, esőben és szélben ott dolgoztak a kibelezett, vasbetontestű hídon – valahogy nem illett békétlenkedni.  

Az is jó volt, hogy lassan ment a villamos. Odatapadtam az ablakára és mintha élő filmben utaznék. Emberek raja tevékenykedett ebben a némafilmben. Valóságosan. Miért kötött le ennyire?  Talán mert megritkult a munkában látott emberek látványa? Vagy, mert ott volt a híd ismerős teste feldúlva, kitárva? Talán mert valami igazi dolgot láttunk, embert, munkát, a szemünk előtt készülő művet, egy híd gyógyítását, hatalmas gépeket, óriás szerkezeteket, vasat, fémet, köztük a kétkezi embert, melósokat, szakikat, akik értenek valamihez, és ott vannak karnyújtásnyira. Nem tudom, de odaszegeződtem a villamos ablakához.  

Szerettem a szegényes lélekvesztőt is a Dunán. Lent a vízen, a híd déli oldalánál. Először nevetgéltem rajta, ekkora híd, és egy ilyen ütött-kopott, szerencsétlen kis mentőcsónak. Egy idő után meghatva néztem, ahogy ott áll lehorgonyozva a sodrásban, télen, nyáron, hűségesen, hogy segítsen, ha kell. (Gondolom, ha valaki a hídról a vízbe pottyan.)  

Ilyesmi gondolatokkal ballagtam a hídon, amikor észrevettem, előttem valami furcsa, alig észrevehető dolog történik. Ott ment a kislány. Lépett a jobb lábával, semmi. Lépett a bal lábával, döccent picit és… és a nyomában, az aszfalton ott maradt egy virág. Azt gondoltam, a szemem káprázik. Meggyorsítottam a lépteimet. Majdnem beértem, még volt közöttünk egy fiatalember. Lép a kislány jobb lábbal, semmi, biceg egyet ballal, ott a virág. Lép, semmi, döccen, lent a virág. A fiatalember nem vette észre, kikerülte a kislányt, elsietett. Mögé kerültem. Lassítottam. Apró, tenyérben elférő kis virágok fakadtak a lépte nyomán. A fejük ibolya nagyságú, kerekszirmúak, olyanok, amilyeneket a gyerekek szoktak rajzolni. Oldalukon két levélke. Kékek, sárgák, violaszínűek, fakólilák, halványpirosak, fáradtbordók, fehérek, mindenféle színű virág maradt a kislány mögött a járdán. Csak néztem.

Leguggoltam és a tenyerembe akartam szedni pár szálat. Hát, ahogy hozzájuk érek, semmivé váltak. Csak az érintésük emlékeztetett, hogy ott a földön elszórva, pazar szépségben apró virágok hevertek még az imént.  

A kislány után néztem, már távol bicegett. Kis zöld-piros kockás táska himbálózott a hátán, és ott hevertek lába nyomán a virágok. Ha valamikor látnak majd egy zöld-piros kockás hátitáskát himbálózni, nézzenek a gazdája léptei mögé, igazat beszélek-e.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogmesetörténet