Sok mindentől tart. A feladattól, a munkatársaktól, akiket nem ismer, akik idősebbek nála. Hogy fog velük szót érteni? Lesz-e közös témájuk? Ki fog segíteni, ha úgy adja az élet? Kihez lehet bizalmas? Hallgattam Esztert és eszembe jutott a brigadéros. És rajta át az a sok ember, akivel hányatott fiatal koromban találkoztam. Mindig volt egy. Egy mindig volt, aki figyelt rám és segített. Nem felejtem el őket soha.  

Húszéves voltam és szabad akartam lenni. Szabadon élni, korlátok nélkül. Egyedül. Majd én! Majd én megmutatom!  

Tanulni nem akartam, irodában ülni még úgyse. Pénzt kellett keresni. Lám, a vágyott szabadság máris korlátok között. Legalább tágasságot érezzek, levegőt, eget lássak. Elmentem erdei munkásnak. Az erdei munkás mindent csinál. Kapál, utat gyomlál, gallyat hord, etetőt rak rendbe, forrást tisztít. Mindig azt teszi, amit reggelenként a brigadérosa mond neki.  

Az én brigadérosom hatvan körüli, szakállas, marcona ember volt. Viseltes katonaruhát hordott, kicsit félrehajtotta a fejét, amikor beszélt valakivel. Ez valamelyest lágyított a megjelenésén. Egy telifüstölt irodában mondták, hogy őt keressem. Abban a pillanatban belépett az ajtón. Akkor találkoztam vele először. Nem nyújtott kezet.  

– Lassan már óvodát nyithatunk – ez volt a köszönése.  

Meg se mukkantam. 

– Na, jöjjön, odakint legalább levegőt kapunk.  

Ment elöl, mentem utána. Jól kifogtam ezt a vaddisznót, gondoltam. Odakint egy sáros dzsip állt, megvárt mellette.  

– Mondták, hogy érettségizett. Mit keres itt? 

– Nem szeretek irodában ülni.  

– Itt munka van, nem lógás.  

– De kint, a szabadban. 

Beült a dzsipbe, intett, üljek föl. Hátul volt csak hely. Amikor becsaptam az ajtót, hátrafordult.  

– Nincs kivételezés. 

– Tudok dolgozni.  

– Akkor jó.  

Előre fordult és indított.  

Lehet, hogy vaddisznó, gondoltam, de van benne valami biztonság, valami állandóság, valami megnyugtató. Néztem hátulról a brigadérost… nem kertel, egyenes, nem lesz semmi baj. 

Nem is lett.  

Az erdő jó terep volt. S jó iskola. 

Már két hónapja az erdészetnél dolgoztam, amikor egyszer elfogyott a pénzem. Nem tudtam kihúzni fizetésig. Kétszáz forint akkor nagy pénz volt, ennyire volt szükségem. Gondoltam, kérek a brigadérostól. Napokig halogattam, éreztem, ez mégsem olyan egyszerű dolog, aztán mégiscsak odamentem hozzá egyik délután, amikor végeztünk. Szó nélkül odaadta a kétszáz forintot.  

– Fizetésig! – mondta. 

– Fizetésig – köszöntem meg. 

Fizetéskor pontosan visszaadtam a kétszáz forintot. Eltette, nem szólt semmit. Aztán még egyszer kértem kölcsönt tőle. Valamire kellett, nem tudtam várni. Megint megjegyzés nélkül adta oda a pénzt, én meg pontosan törlesztettem.  

Jó másfél év múlva, amikor kiléptem az erdészettől utoljára találkoztunk. A kézfogás előtt rátette a kezét a vállamra.  

– Te lány, mondok neked valamit. Ahhoz, hogy kölcsönt kapjon valaki, ahhoz egy másik embernek takarékoskodnia kell. Ezt sose feledd. Csak azért mondom ezt neked, mert… mert megszerettelek. 

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?