A felszállás után, ahogy a vonat elindult, követelőző, visító fejhangon akartak hol ezt, hol azt, anyjuk, mint egy dróton rángatott báb, rakott eléjük babát, chipset, almalét, mikor mire volt gusztusuk. Aztán egyszer csak csend lett. Azt hiszik, ugye, hogy leszálltak. Netán elaludtak. Ó, nem. Egy-egy kütyüt nyomott a kezükbe az anyukájuk. Be is állította. Valami cuki szörnyfilmet néztek. Cuki gyerekcsatornán persze. Nekem meg eszembe jutott Milike. Na, ő sem volt piskóta. De valami merőben más cukiság fegyverezte le. Igaz, a kütyük akkor még várattak magukra. Elmesélem.

Amolyan termes kocsiban ültünk, ahol az ember hall mindent. Különösen Milikét hallottuk, aki fejhangon beszélt szerencsétlen apukájával.

Milike hat-hétéves körüli, az a kemény húsú, stramm gyerek, barna haja vidám lófarokba kötve. Apja legfeljebb harmincéves lehet, hatalmas hátizsákot és három rózsaszínű kis táskát cipel. Elhelyezkednek. A kislány okos arcában nagy barna szemek ülnek, és nem illik hozzá az az éles nyafogó fejhang, amin megszólal.

– A csingilingimet akarooom…!

Apja azonnal előkeresi a csingilingijét, amit, ha megnyomnak, erős hangon csingilingizik. Milike egyfolytában nyomkodja. Mielőtt kifogyna az elem, eszébe jut valami más. Föláll az ülésen, végignéz apján és kijelenti.

– A dobozomat akarom…!

A szemben ülő fiatal nővel összenézünk, elmosolyogja magát, és talán mindketten arra gondolunk, hogy egy doboznak nincs hangja. Súlyos tévedés. A doboz műanyag, ha kinyitják a tetejét, megszólal a Happy birthday. És Milike nyitogatja. Áll az ülésen, magasba tartja a zenélő masinát, és ahogy lejár, újra felcsapja a fedelét.

Az utasok rokonszenve láthatóan megcsappan, két diáklány az ablak mellől kimegy a peronra. Milike ledobja a dobozt, nyomban a helyükön terem, arcát az ablakhoz nyomja, és ritmusosan kopogni kezd az üvegen. Apja megfogja a kezét.

– Nem kéne zajt csapni, Milike…

– Csak kopogok. Kopog az eső. Kopp, kopp, kopp… Kopog a cipőm… Kopp, kopp, kopp, iskolába indulok.

Milike kopog, a lányok visszajönnek, apja nagy nehezen a helyére húzza Milikét. Aki egy darabig duzzogva nyafog, aztán:

– Inni akarok…! Szívószállal!

– Szívószálat nem hoztunk, nagylány vagy, tudsz te szépen inni…

– Neeemmm!

Milike a végén mégiscsak ivott. És rögtön utána eszébe jutott valami.

– Apaaa, jáccunk! Gondojj valamííít…!

Apa nem válaszolt rögtön. Milike fújta tovább.

– Gondojjmár valamííít…! Gondojj mááár!

A gyorsvonat közönsége ekkor már egy emberként kívánta, hogy apa gondoljon valamit. De nem. Apa óvatos intelmeket eresztett a levegőbe.

– Milikém, halkabban kéne beszélni… Nem kéne összetaposni az ülést.

Ám Milike következetes.

– Neked meg gondolnod kéne valamit, apaaa…!

Ám ekkor apa föllázadt. Emelt hangja végigdörgött a vagonon.

– Azt gondolom, hogy hazaértünk és alszol. Az ágyadban. És hallgatsz! Érted, Milikém?!

Ekkor a velem szemben ülő fiatal nő felállt és derűs arccal átment Milikéhez.

– Tudok egy játékot, játszol velem?

A kislány durcás arcot vágott, de álltából leült a fenekére. A fiatal nő nem udvarolt, halkan ennyit mondott:

– Ha van kedved, gyere oda, ott a sarokban, az ablak mellett ülök…

Milike megrántotta a vállát, a fiatal nő derűs arccal visszajött, leült, fölnyújtotta a kezét a kislány felé, jelezve, hogy hol ül. De nem hívta újra.

Milike lassan lecsúszott az ülésről, érdektelenséget mímelve, araszonként közeledett. Amikor odaért, még mindig morcosan a fiatal nőre nézett.

– Milyen játékot tudsz?

– Kitalálóst. Megmutassam?

Milike bólintott.

– Gyere ide és mutasd a hátad.

Milike odahúzódott és odafordította a hátát. A fiatal nő az ujjait váltogatva böködni kezdte, közben verselt: Dobi, dobi hátát, rakoncai pálcát, mondd meg nékem te, kislány, melyik ujjam böktem meg! Az utolsó szónál egyik ujjával erősebben megbökte a hátát. Aztán Milike elé tette a kitárt ujjait.

– Találd ki, melyikkel böktelek utoljára!

Milike találgatott. Ezzel? És rábökött a mutatóujjra. Nem, nem, mondta a fiatal nő. Ezzel? És a középsőre tippelt. Nem, nem! Ekkor már Milike is mosolygott. Ezzel? Bökött a hüvelykujjra. Eltaláltad! Nevetett a fiatal nő és most már Milike is kacagott.

– Játsszunk még! – kérte Milike és nem kiabált. És játszottak még. Böködtek, találgattak, nevettek. Annyira, hogy túloldalt a két diáklány is elkezdett böködőst játszani. Gyorsan telt az idő. Észre se vettük. És azt se, hogy mire beértünk a Délibe, Milike apukája a hátizsákjának dőlve édesdeden aludt. És nem gondolt semmit.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloggyermekneveléskisgyermeklelki egészségjáték