Utazás közben. Társaságban. Fura helyzetekben. Felnövekedésük különböző időszakában. Olyan pillanatokban, melyekre nem láthatunk rá. De ilyen pillanat ritkán adódik. Maradnak a mások gyerekei…  

Az első igazi hűvös nap volt. A gyenge napsütés már nem tudta ellensúlyozni a hideget. Itt kint a kertvárosban a gyerekeknek iskolába indulás előtt már sapkát húztak a fejébe és nem tiltakoztak. Reggel kilenc óra. A nagy tömeg már lement, a zöld szerelvény félig üres, van hely bőven. A kocsiban kellemes meleg. Az ablak mellett öregember eszik. Leülök vele szemben. Szó, ami szó, nem szép az öregember. Kelttészta képe van, mindkét ajka befelé fittyed, seszínű a szeme, a szemöldöke is. Tiszta, rendes, de olyan trehányféle. Minden csálén van rajta. A kibolyhosodott szürke pamutsapkája az egyik fülét takarja, a másikat nem. A kabátja félregombolva, lábánál a csomag is slendrián. A nejlonszatyorban összevissza dobálva, amit vásárolt. A mosószeres flakon mellett szétgurult zsemlék, a tejföl feldőlve, a kefires poharak a fejük tetején, egy nagy csomag nápolyi kibontva. Azt ropogtatja az öregember. Nápolyit. Citromosat. Rejtély, hogy mivel, mert foga az nincs. Rám néz.

– Hi-hi-hi-hideg van.

– Igen, lassan itt az ideje – mondom a közhelyek közhelyét.

Már a harmadik nápolyi ropog. Friss lehet, érezni az illatát.

– I-i-i-itt az i-i-i-ideje! De mi-mi-minek?  

Csak az i betűnél dadog, ott elhúzza a hangokat.

– Hát a hidegnek – mondom.

– Otthon hagytam a sálat, meg a kesztyűt. De ki-ki-kibí-bí-bírom hazáig.  

Kinyitom a könyvem.

– Messze lakik? – kérdezem.  

Nem válaszol. Láthatóan rám unt.  

Csönd van. Belemélyedek az olvasásba. Egy idő után az öregembert hallom.  

- Rosszul hall vagy hallgat valami-mi-mit?  

Az ülésünk előtt egy magas vékony fiú áll. Apró füIhallgató a fülében. Inkább fiú, mint fiatalember. Látszik, hogy gyakorlatlan a kapcsolatteremtésben. Vonzó arca még kisfiús, de a szürkébe hajló kék szemek már férfiszemek. Kiveszi a füléből a kis fekete holmit. Odanéz az öregemberre. Udvarias értetlenséggel kicsit felé is hajol. Nincs benne sürgetés. Csak egyszerű figyelem.  

– Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy nagyothall, vagy hallgat valami-i-it?  

– Zenét hallgatok.  

– Aha. A telefonján?  

– Igen – mondja a fiú és előhúzza a zsebéből a telefont. Mutatja.  

– Ezen.

Drága telefon. A fiún a kabát se tucatáru. Hosszított, elegáns szövetkabát. A haját se nyíratja föl. Mai gyerek és mégsem. Az egész fiú olyan, mint egy jó házból való oxfordi diák. Vagy mint Boka a Pál utcai fiúkból. Csak szelídebb. És határozatlan.  

Az öregember meg kíváncsi. A telefonra pillant.

– Nem kell hozzá semmi-i-i-i? Se kábel, se zsi-i-i-inór?  

– Nem. Ehhez már nem kell. Azt hiszem, műholdról működik.  

Elteszi a telefont, de még a kezében van a fülhallgató. Nem tudja, mit tegyen, akar-e még az öregember valamit.  

Akar.  

– Én i-i-is vennék egy i-i-i-lyet. Csak azt mondják, nehéz megtanulni-i-i-i a húzogatást.  

A fiú komoly. Óvatosan megvonja a vállát. Közben, ahogy már az előbb is, elkalandozik mögém a pillantása. De csak egy pillanatra.  

– Nem olyan nehéz.

– Neked nem volt nehéz?

– Nekem később lett telefonom, de a többiekén megfigyeltem, hogyan csinálják. Aztán ment. Mi már beleszülettünk.

Most sem türelmetlen, de mintha már szeretné befejezni a társalgást.

Az öregember mindent akar tudni.  

– Mennyi-i-i-be kerül?  

A fiú komoly marad, valami bocsánatkérés féle jelenik meg az arcán. Közben megint mögém röppen a pillantása.  

– Ez drága. Azt hiszem, drága.

– De adják részletre i-i-is. Mindent adnak, csak vi-i-i-gyék.

Kis csönd, az öregember föláll, szedi a szatyrát. A fiú hátrébb lép, hogy helyet adjon. Az öregember közelebb hajol hozzá. Hátulról is olyan csálé, mint elölről.  

– Lány van már? Csaj, úgy értem.

– Még tanulok – mondja a fiú kissé zavartan és most először látni rajta, hogy elég már a társalgásból.  

– Hát csak tanulj – mondja az öregember a válla fölött. Az ajtónál megfordul, visszanéz és most a kelttészta arcot valami apás cinkosság önti el. Még az ujját is fölemeli.  

– De a lányokról meg ne feledkezz!

– Igen. Nem… – mondja a fiú komolyan.  

Lassan pirul el. Egészen megejtő a tiszta szép fiúarc a gondolatok röpke súlya alatt, amelyek arcába kergetik a vért. Visszadugja fülébe a kis hallgatót és zavart pillantása megint mögém röppen. Amikor a leszálláshoz készülődtem, akkor néztem hátra.  

A mögöttem lévő ülésen, szemben a fiúval egy lány ül. Nagyon szép lány. Koszorúban a haja, az ölében könyv. Fel-felnéz belőle. A szürkébe hajló kék szemek felé figyel. Amikor találkozik a tekintetük, gyorsan a könyvébe mélyed.  

Az ajtó felé igyekszem s amikor leszállok, még sokáig viszem magammal a kedves, tiszta játékot. Két se gyerek, se felnőtt ébredező érzelmeinek ellesett örömét.  

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloggyermekneveléscsalád mint pozitív érték