Az öreg pék körül mindig voltak gyerekek. A sajátjai, a vevők csimotái, lisztesképű pékinasok, perecre éhes, kiflire vágyó gyerekek a szomszéd iskolából. És mi, fiatalok is szerettünk a közelében lenni… Sokat tudott az öreg pék és úgy adta át azt a sokat, hogy észre se vettük.

A kócos, a repdeső fehér ruhájában megint elkésett. Ott ágaskodik lábujjhegyen az ajtóban, a kilincset is alig éri el.

– Van még óriáskifli, Lehmann bácsi?

– Hát mért nem jössz időben, angyalkám? – néz tettetett szigorral az öreg pékmester és valahonnan a pult alól előhúz egy illatos, sós, ropogós óriáskiflit.

– Még egy nem volna…? – nevet a szemtelenje.

A pékmester szeme szigorú, de elővarázsol egy perecet.

– Ez az utolsó!

A kócosnak még a fehér szárnya vége is tapsikol, a kincseivel a hóna alatt úgy elillan, mint a pára.

– Köszönni megint elfelejtett – mosolyog a bajusza alatt Lehmann úr, s körbenéz a tisztára sepert felhőkék pékségben. Aztán egymásra hajt két békebeli liszteszsákot, leteríti, a feje alá rak egy szakajtót, és ledől a meleg kemencesutba, mint valamikor gyerekkorában. Alszik és álmodik.

Álmában megint a Kiskorona utcában jár, rázzák a vállát, hé, Imruska, kelni kell, segíts apádnak! Akkor már leégett a két kemencében a jó másfél mázsa bükkfa, húzták ki a krukniba a parazsat, mosták a kemence alját, s várták a fél hatot. Várták a megkelt kenyerek is, a kiflik, zsemlék, perecek, hogy végre a forró kemencébe üljenek. De hiába siettek, vetni, azt csak fél hatkor lehetett! Akkor aztán meg se állt a négyméteres péklapát az apja kezében, bevetett kenyeret, zsömlét, mindent. Fél hétre szépen kisültek, de az Imre gyerek még akkor sem indulhatott.

– A tisztes iparos nem csapja be a társait sem! – mondogatta az apja, mert Óbudán a pékek szabálya úgy szólt, hogy reggel háromnegyed hét előtt nem lehetett a friss kenyeret meg a péksüteményt kiszállítani.

A kis Imre nézte az óramutatót, s amikor ott járt a háromnegyednél, akkor aztán föl a biciklire és hajrá! Tekert a reggeli utcákon, hátikosárban vitte a fűszereshez az illatos kenyeret, süteményt, ahogy csak bírta.

Alszik az öreg pék, mosolyog álmában, hallja, ahogy az apja utána kiált: „Kocsmavekniből a Kéhlihez kettő, a Geglerhez három, a Hébergerhez ma ötöt vigyél, lecsós szafaládét csinálnak, akkor több kenyér fogy!”

Én is emlékszem ám a Lehmann úr mosolyára.

– Lesz még egyszer pékségem, meglátja. Aki gyerekként magába szívta a kemencéből kiszedett friss kenyér illatát, az nem tudja elfelejteni… – súgta ott az Aranyhegy alatt. Ott mesélte el, hogy valaha pékségük volt a Kiskorona utcában.

– Nem nagy, de megéltünk belőle. Aztán elvettek mindent, ahogy sokaktól elvették… Pedig kisember volt az apám, becsületes. Tudja, akkoriban csak annyi kenyeret sütött egy ilyen családi pékség, amennyit elbírt. Mert ez a jó kenyér titka. Párszáz kenyér, péksütemény, megvan a kis haszon, elég. Majd meglátja… sütök én még kenyeret, meg igazi fonott kalácsot, tekert sós kiflit…

Hittem is, nem is. Aztán sok évre rá – akkor még nem volt annyi maszek pékség – látom a piacon, kenyeret árul. Háromkilós gyönyörű kenyereket, óriáskiflit, kalácsot.

– Megmondtam – mosolygott Lehmann úr és a kezembe nyomott egy perecet.

A pékség mellett bolt lett, aztán egyszer csak kiírták: Pékség és Serfőzde. A kemencénél és a pultnál ekkor már jó ideje a felnőtt gyerekei álltak, a kasszában hol a felesége, de többnyire Lehmann úr ült. Ugyanabban a fehér köpenyben. Ha gyerek jött a boltba, s köszönt szépen, ingyen kapta a perecet. Világéletében vékony ember volt az öreg pék, az évekkel egyre vékonyabb lett. Ha fizettem a kenyeret, a sört, elidőztünk.

– A pékek ilyenek, rövidek az éjszakáik – mondta, és elbeszélte az álmait.

– Van egy álmom, mit gondol, megvalósulhatna? Úgy szeretem a verseket. Talán a világ is jobb lenne, ha minden magyar gyerek, minden héten megtanulna egy Petőfi verset! Képzelje csak el…

Könnyben úszik az öreg pék szeme, ahogy elbeszéli az álmát ott a kasszában.

– Bolond vagyok, bolond pék, mondja csak a szemembe – mosolyog keserűen és igazítja a kezembe a kenyeret. Aztán nyár közepétől nem láttam többé a kasszában.

Alszik és álmodik most Lehmann úr. Mosolyog álmában, és arra gondol, lehet, hogy idefönt több sóskifli kellene, az a kis kócos a puha szárnyaival, a fehér pendelyében ne jöjjön hiába…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?