S minden nap elmegyünk a csemetéinkért az iskolába. Amíg csak nem lesznek önjárók.

Állok az iskola előtt, várom a Bulcsúgyereket. Bár már kulcstulajdonos, egyedül jár haza, de ha hozzám jön délutánra, akkor érte jövök.

A korlátnak dőlve mások is állnak, szülők, főleg anyukák, beszélgetnek, várakoznak. Van, aki ráérősen, néhányan türelmetlenül, egy mama minden ajtónyílásra odakapja a fejét, nézi az óráját. Egy idő után fölcsattan:

- Mi az eget csinálnak ezek bent!? Már rég megették az ebédet!

Végre megjön, akit várt. Még le se ért a lépcsőn, a mama már mondja:

- Na, téged aztán leshet az ember! Idejövök időre, várom a fiatalurat, te meg nem vagy képes kijönni a többiekkel. Már a fél csoport elment! És hogy nézel ki?!

A kisfiú – harmadikos lehet – valóban szokatlanul néz ki. Így ránézésre azt mondanám, kész szerencsétlenség. A sálját maga után húzza a földön, maszkja félrecsúszva, fél szemét is betakarja, sapkája nemkülönben, mindjárt leesik. Hátizsákja félvállán, lehúzza súlyosan a begombolatlan kabátot. Ja, és szemüveges. Áll a második lépcsőn és komoly arccal mondja a tényeket:

– Rosszul láttad anya. Velem együtt hárman jöttek ki, a többiek még bent vannak.

A mama már újra mondana valamit, de látja, jobban teszi, ha helyreráncigálja a fiát. Sapka a helyére kerül, a maszkot leveszi, a sálat körbetekeri a gyerek nyakán, föladja vállára a táskát, begombolja a kabátot. Aztán mégis felkiált:

- Te jó Isten! Kinek a cipőjét húztad fel?!

A helyzet megoldását már nem tudtam megvárni, megjött a Bulcsúgyerek.

-------

Jó két hét múlva megint várakozom. Az iskola előtti utca egyirányú, a parkoló autók hagyta sáv nem túl széles. De a kreatív szülőkön nem lehet kifogni. Pláne, ha rohanásban vannak. Nézem, ahogy lassan gurul a jókora terepjáró – parkolni, ha akarna, sem tudna – és tökéletes az időzítés, amikor az iskola bejáratához ér, kivágódik az ajtó, a gyerek körbenéz, le a lépcsőn, átszalad a járdán, s már bent is ül a kocsiban. Elsuhannak. Nem úgy, mint a vékony fiatal nő, teli nejlonzacskókkal. Neki sikerült két kocsi közé beszuszakolni a magáét, odaáll a várakozó anyukák közé és topog. Nem is annyira a hideg miatt, gondolom menne már, ezer dolga van. Egy szőke bongyorhajú kislány jelenik meg az ajtóban, pink hátitáska, pink sapka, nagyon édes pink jelenség ő maga is. A kislány átadja a táskáját, aztán megkérdi:

– Elhoztad az egeremet?

Halkan kérdezte, inkább csak érdeklődésből, nem volt benne számonkérés. A mamája mást hallhatott. De az is lehet, hogy rossz napja van, fáradt, ideges, békét akar és tele van a hócipője minden egyébbel. Lesunyja a fejét a kislány magasságáig. Majdnem kiabál.

– Nem hoztam el! Elfelejtettem! Érted? Van ilyen. Padlógázzal jövök, hogy ideérjek a kisasszonyért, cipelem a tánccuccodat, visszahozom a jelmezt és tessék, ezzel fogadsz! Elhoztad az egeremet!!! Nem. És ne kérj, nem megyek haza érte. Ma egér nélkül táncolsz. Otthon megvár. Érted?!

A kislány téblábol, másodikos lehet, de anya, mondaná, amikor hozzájuk ér egy fiú, a kislány bátyja. Nem sejt semmit, átadja a táskáját:

– Visszamegyek anya, összeállt egy focicsapat. Eljössz értem négyre?

A mama most már nem fékezi magát:

– Négyre? Vagy ötre? Mit parancsoltok?! Még hova ugráljak? Ezt érdemlem tőletek?! Se egy puszi, se köszönés. Gyere értem, hozd az egeremet, vidd a táskámat! Tényleg ezt érdemlem? Na, ebből elég! Be a kocsiba! Ma nincs tánc, nincs foci, indulás!

Beülnek az autóba, a gyerekek hátra, a mama előre, de nem indulnak. Csak annyit látok, hogy egy idő után kiszáll a kislány, utána a fiú, viszik a jelmezt meg a tánccuccot vissza a suliba. A fiú, mielőtt becsukja a kocsiajtót, visszaszól:

– Köszi anya, Lili is pont négykor végez… Szia!