S hogy előjött, visszavarázsolódtak vele azok az érzések, amelyek akkor ott elkaptak. Nem nagy történet egy ilyen vonatos találkozás, de hogy a szürke mindennapokat megszínesíti, az bizonyos. És hogy ezzel az életünket segítik, abban is biztos vagyok. Sok múlik rajtunk, hogy rájuk találunk-e. 

Azon a kedves vicinálison utaztam, amelyik Soprontól Győrig minden állomáson megáll. Akkor is meleg nyár volt. Hajnalban még magamra vettem hosszú ujjú trikót, pulóvert, a vonaton aztán lehámoztam és mindkettőt föltettem a csomagtartóba. Nézelődtem, ahogy szoktam. Megnéztem a velem átellenben ülő fiút meg mellette a lányt. Szelídek voltak, biztosra vettem, hogy szerelmesek. A lány vékony, barna hajú, a fiú izmos, barnára sült, de nem strandon, az látszott rajta. Egyforma kis amulett lógott a nyakukban, a lányén egy Hold, a fiú nyakában egy Nap. Egymásba feledkezve ültek, aztán nemsokára a fiú, fejét a lány vállára hajtva, elaludt.  

Nézegettem kifelé. Az állomások mind virágosak, meszelt kerítéssel, ahogy dukál. Fertőbozon egy rózsalugas alól kisfiú szaladt a csaphoz, Vitnyéden megvártunk egy sántikálva siető férfit. Csermajort látva nagypapa jutott eszembe, itt tanult, a keze alatt lett híressé a magyar ementáli sajt, a Pannónia. Szárföldön az út közepén van a megálló, ilyet se láttam. A legkedvesebb állomásom Petőháza. A bakter tyúkjai a füves udvaron kapirgálnak, az épület tornyos, ablakai csillognak az igyekezettől. Jókora csomaggal fiatalasszony száll le, idős bácsi segíti, aztán fölkapaszkodik. Köszön, emeli a kalapját, amikor bejön a kupénkba.  

Észre se vettem, már Csornán vagyunk. Itt szálltam le, itt egyszerűbb az átszállás, mint Győrben. A kis vicinális elpöfög. Többen várjuk a csatlakozást. Meg is jön az intercity, s ahogy lépek föl a lépcsőn, eszembe jut, de jó, hogy hoztam pulóvert, az ilyen IC vagonban hideg szokott lenni. Amit én nem bírok. Pulóver… mondogatom, és eszembe villan, hogy azt bizony a trikómmal együtt a vicinálison hagytam. Még éltet a remény, hogy Győrben hátha rátalálok, bár ott alig áll ez a vonat, megvárja a felszállókat, s indul tovább.  

Megkeresem a kalauzt. Fiatal, testes ember, leveszi a sapkáját, vakarja a homlokát, tudom, hogy mit fog mondani. Valóban nem ígér semmit, meg fogja nézetni, de ne reméljek sokat.  

Robogunk. Hideg van, összefonom a karom, de ettől nem lesz melegebb. Győr táblái már itt is vannak, a vonat fékez, sok a felszálló. A vicinálisról ismerős arcokat is látok. És a mögöttem lévő ülésre épp az a barna lány ül a barátjával, akiket az amulettel a nyakukban megjegyeztem. Odafordulok. 

– Talán emlékeznek, együtt utaztunk… Ott hagytam a csomagtartóban… 

Egymásra néznek. A lány elpirul, nyúl a hátizsákjába és húzza elő a trikómat meg a pulóvert.  

– Ott lobogtattuk, kiáltoztunk, hogy kié…  

Mosolygunk. Vannak pillanatok, amikor az ember bambán néz és boldogan hálálkodik.  

– Köszönöm, hogy elhozták! 

Most már nevetünk. Aztán megint összenéznek.  

– Nem haragszik?  

– Sőt! 

Hát így esett. Ő volt Tímea, a mezőkeresztesi varrólány és Robi, a bükkzsérci fiú, aki péknek tanult és most útépítő. Olyan jó volt hallani, hogy varrónő és pék. És nem menedzser, nem hostess, nem biztosítási ügynök… Kérdezem, az amulett, az mindig a nyakukban van?  

– Mindig – mondja a lány. – Reggel kisorsoljuk, hogy melyik kinél legyen. Mert nincsen Hold Nap nélkül, igaz?  

Mondom, hogy velem most nagy jót tettek. Biztosan az amulett csinálta. A fiú nevetve bólint. 

– Lehet. Velünk is annyi jó történik. Talán, mert a jóra gondolunk. Ugye?  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?