Ahogy elfogyott egy, vette a következőt. Hol a fáról, de még inkább a fa alól. Azt mondta, soha máskor nem olyan egészséges az alma, mint ilyenkor. Minden íz, nedvesség, vitamin benne van, amit egész nyáron összegyűjtött.  

Ezt mondta a mi valahai szomszédunk is, az öreg körorvos. Akkor kell az almát enni, amikor érik. Az egészségedet eszed meg vele, mondta. Volt is egy mesebeli almáskertje.  

Én még láttam azt a kertet. S ismertem a gazdáját is.  

A sufninkban van egy öreg, néhol lepattogzott, cizellált betűkkel megírt zománctábla. „Dr. Végh Barna körorvos. Rendel hétfőtől péntekig 8 és 12 között. Sürgős esetekben bármikor.” A táblát a szomszéd ház előtt találtuk sok évvel ezelőtt, lomtalanításkor. Barna bácsit még ismertük, nehézkes járásával, kopott mackónadrágban, görbe lábú kövér tacskója kíséretében átdöcögött néha az alattunk lakó Eszter nénihez, a környék macskáinak gyámolítójához. Nem sokat beszéltek, inkább csak Eszter néni kérdezett, de választ nem mindig kapott. Az öreg körorvos világéletében mogorva ember volt, mégis szerette mindenki.  

A házat, ahol lakott, öreg almáskert vette körül. Kidőlt, bedőlt, iszalaggal és vadszőlővel befont drótkerítés őrizte a kertet, benne olyan almafák, hogy azokat hírből sem ismeri ma már senki. Az öreg körorvos büszke volt a kertjére. Kártyapartnere, a lúdtalpas ügyész ugyan egyre mondogatta, hogy okos embernek szőlője van, és rábökött magára, meg a demizson rizlingre, de a körorvos erre szót se szólt, csak megkeverte a lapokat, és osztott.  

De ősszel szüneteltek a kártyapartik. Akkor más dolga volt az öreg körorvosnak. Amúgy a kertben máskor is csak őt lehetett dolgozni látni. Jött-ment tavaszi hóolvadástól az őszi esőkig. Metszett, gallyakat szedett, oltott, virágzáskor egy-egy rózsaszínbe borult ág előtt sokáig álldogált. A fák között egy helyen zsindelyes szaletli rejtőzött. Deszkáját feketére pácolta az idő. Az asztal körül lóca, ide vitte ki az újságját, délután itt szívta el a szivarját, ez volt az egyetlen luxus, amit megengedett magának. Meg a kártyapartik az öreg ügyvéddel. Nem járt már emberek közé.  

Kivételt csak akkor tett, amikor az almái érni kezdtek. Akkor az öreg körorvost mintha kicserélték volna. A sufniból rekeszeket, csuhé meg vesszőkosarakat szedett elő, ezekbe rakta az almákat. Piros jonatánt, sárgafoltos pogácsaalmát, mélybordó starkingot, zöld goldent, aranyranettet, kásás batult, illatos rózsaalmát és kertjének díszét, a hatalmasra hízott nemes calville-t. Összerendezte szépen egymásra és vitte.  

A szomszédoknak először. Aztán kapott a postás, az újságkihordó fiú, az asszony, aki mosott és takarított rá, s a végén, az utcában sorban, mindenki. Elajándékozta rejtőzködő kertje illatos almáit. Magának annyit tartott meg, amennyit elfogyasztott.  

Nincs már köztünk az öreg körorvos, és nincs már az almáskert sem. Úszómedence terpeszkedik a fák helyén, és kőfal veszi körül a valahai iszalagos drótkerítést. De ha ilyenkor ősszel almába harapok, látom Barna bácsit, ahogy lassú léptekkel benyit a kapun, lerakja ajándékát, az illatos almákkal teli kosarát. 

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogegészségtörténet