Babát vártunk
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 05. 14.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Arról, hogy mi a család, mi a szerepe, jelentősége, számtalan elemzés, tudományos értekezés született és majd még születik. De mi, az ez idő szerint tizenhét főt számláló csapatunk, hogyan lettünk család? Közben hogyan lettek egyszer csak családossá a gyerekeink? Ezen spekulálva bevallom, nem jutottam nagy felfedezésre. Apró dolgok sokaságára annál inkább.
Arra például, hogy nem velünk kezdődik. Ha megmaradunk a személyes példánál, családból jöttem én is, családból jött a férjem is. Keresgélhetek visszafelé az időben, családok láncolata van mindannyiunk múltjában. Találtam tragédiákat és emlékezetes időket, széthullott rokonságot és hűséggel összetartott famíliát. Ha valami általánosat szeretnék mondani, közhelyek tolulnak elő. Bár a közhelyek jórészt megtapasztalt igazságok.
Például, hogy egy család nem lesz egyik percről a másikra. Elhatározás kell, két ember szövetsége. De aztán a család alakul, formálódik, növekszik, változik, veszteségek érik, de valahogy – örök. Egymás fenntartás nélküli elfogadásának egyetlen biztonságos terepe, egyben örömök, fájdalmak, botlások és megbocsátások színtere. Ritkán mondjuk ki, de tudjuk: szeretetközösség. Ezer buktatóval. És ezerannyi örömmel.
És most egy húsz évvel ezelőtti röpke pillanat története. Családtörténet, ha úgy tetszik. De mondhatom úgy is, babát vártunk.
-----
Jaj, hogy is volt, gyorsan szedem össze, el ne felejtsem. Ilyenkor minden apróság fontos, mindenhez kötni lehet valamit, elhatározást, történetet, gondolatot. Hogy is volt az a nap…?
Negyedike, szombat.
Reggel piac. A papa ment biciklivel, ahogy szokta, gyorsan megvette a zöldfélét, mindig ugyanattól a családtól veszi, kedves gazdálkodó házaspár, jót lehet velük beszélgetni.
Mesélte, ott voltak a gyűjtögetők a füvön, sok bóvlit raktak ki, de a papa mindig talál valamit. Akkor szombaton egy citromnyomót. Olyan, mint egy diótörő. Ezt hozta kétszáz forintért, meg egy régi bakelit lemezt, mindjárt föl is tettük. Gianni Morandi, Mina, a Beatles az Oh, darlinggal. Föltekerem a hangerőt. Jókedvem lett.
Ennyi volt a délelőtt. Vártuk, hogy telefonáljanak, mi van a babával, egy hetet késik, Réka már mindenórás. De nem szóltak.
A délután hamar eltelt, Dunaharasztiba mentünk, gyors rokonlátogatóba.
Mire visszaértünk Pestre, már zuhogott. De úgy, mintha az összes, egész évben összegyűlt víz most egyszerre akarna a nyakunkba szakadni. Valaki azt mondta, hogy most majd az eső meghozza. Meghozza a gyereket.
Mert már napok óta vártuk, hogy legyen valami. Minden nap azzal keltünk, na, majd ma. Ma már biztosan szólni fognak. De csak annyit szóltak, hogy nincs semmi. Nagyokat rúg, esze ágában sincs kibújni. Késik. Ha meg késik, akkor fiú lesz. Ó, biztos, hogy fiú lesz, jósolta akkor már kórusban mindenki.
Nem volt még éjfél, amikor megszólalt a telefon. Gyere, mondták, most már bemennénk a kórházba.
A hátsó úton mentem, azt gondoltam, az gyorsabb. Az eső már nem esett, helyette kerékagyig ért a víz, néhol teljesen beterített az agyagos lé. Nem érdekes semmi, csak minden rendben legyen, fohászkodtam és… Istenem, ha mégis kislány lehetne. Ment az ablaktörlő megállás nélkül. Hamar odaértem. Azt hittem, alszik a kisfiú, de úgy látszik, felébredt.
– Hoztá’ turórudit? Hó’ van? – nézett rám, amikor egyedül maradtunk. Nemrég múlt kétéves és a túrórudi volt a kedvence.
Nem hoztam, de találtam a hűtőben. Néztem, ahogy bontja a papírját.
– Lehúzom a trikóját, látod…
Még meséltem az Öreg néne őzikéjéből meg az autóskönyvéből, egymás mellé feküdtünk a nagyágyba. Simogattam a hátát, énekelgettem halkan, hamar elaludt. Néztem az arcát, a finom kis orrot, a száj vonalát és arra gondoltam, hát persze, hogy kisfiú legyen… Még egy gyönyörű, okos kisfiú.
Fél háromkor csöngött a telefon.
– Minka megszületett – hallom az ismerős nyugodt, lányosan mély hangot –, nagyon szép kisbaba. És nagyon ügyes volt. Súgd meg a kis büdösnek, hogy kishúga van.
Elnyúlva aludt. Egyik lába kilógott a takaró alól. Halkan belesúgtam a nyakába:
– Kishúgod született, kicsi Ármin. Minka a neve. Nagyon szeret téged…
Mozdult egyet. A fejét átfordította a fal felé. Szuszogott tovább, elégedetten. Én meg játszottam a nevükkel: Minka, Minka, Árminka…
Az ajtónyílásra felébredtem. A magas hosszú fiú megölelt. Aztán benézett a szobába. – Könnyen elaludt? – kérdezte. Bólogattam. Kicsit leültünk a konyhában. Az asztalra könyökölt és azt mondta.
– Jók a lányok. Mind a ketten. És nagyon szépek…
Hajnalban, amikor hazaindultam, egy embert láttam lefelé menni a hegyről. Lassan világosodott. Bementem egy autómosóba. A kocsi merő sár volt, még az ablakokra is rászáradt az agyagos latyak. Fiatal fiú kezelte a gépet. Lehúztam az ablakot.
– Egy kislány született az éjjel…
Rám nézett.
– Hogy hívják?
– Minka.
– Legyen boldog élete.
– Köszönöm – mondtam, és csak ültem. A fiú meg csak állt, és lesett derülten.
– Egy mosás lesz – néztem rá. Nem gondoltam semmire. Néztem az autómosó óriási keféit, egyszerű és jó volt minden.
– Hát akkor most ünnepire mossuk – biztatott a fiú és odahajolt.
– Tessék felhúzni az ablakot…
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
