Ahogy rakosgattam – vajon mi rakosgat ilyenkor bennünk, az elme, a szív, a lélek, a homloklebeny, a jobb agyfélteke… ki tudja erre a választ? Tehát rakosgattam a két kisbaba arcát, körülöttük a jelenetet. Ott, a határon zaj volt, autóberregés, kiabálás, rendelkező mondatok, ideges zajongás. A kisbaba anyja karjában, meleg holmikba bugyolálva békésen nézelődött. Élénk kíváncsiság, nyugalom és derű tükröződött az arcán, tágra nyílt nagy szemében földöntúli béke. Az operatőrt is megérinthette valami a varázslatból, mert hosszabban időzött a kisbaba arcán, mint szokásos az ilyen villódzó, cikázó híradóknál. Aztán lekapta róla a kamerát, és pásztázott tovább. De a kisbaba üzenete már a miénk volt.  

Két idézet jutott az eszembe, szinte nyomban. Az egyik: A háború közepette is létezik a béke. Egy amerikai gondolkodó, Hawkins állítja. Hiszek neki. A másik egy Saint-Exupéry idézet, a kedvencem: Béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbe tett házból születik. Az örökkévalóságból, amelyből az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje egyedül a tökéletesség békéje, azé, amit ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz.  

És jött a tegnapi jelenet. Hűvös kora reggel. Az utcánkban leparkolt egy szürke autó, sietős fiatal férfi pattant ki belőle, kivett egy gyerekülést, utána egy babakocsi alját, a kettőt összeillesztette, aztán behajolt a kocsiba és óvatosan kivett egy apró csomagot, egy rózsaszínbe burkolt kisbabát. Ekkor már a hátizsákja szíját igazgatva ott állt a csinos fiatalasszony – szinte lány –, átvette a rózsaszín csomagot és betette a babakocsiba. Ahogy a gyerekkel matatva lehajolt, a férfi pillanatig tétovázott, aztán nem zavarta a búcsúzással, megsimította a vállát, beült a kocsiba és elhúzott. A hangra a fiatal nő fölnézett és a kocsi után intett. Még szerelgetett valamit a babakocsin. Benéztem a napvédő alá. És megint az a békés, tiszta arc, kíváncsi szemek, mélyükön valami ősi Buddha tekintet. Mintha évezredek tudását hozta volna magával a rózsaszínbe öltöztetett kisbaba onnan a messzi ismeretlenből, ahonnan ezek a kicsi lelkek érkeznek. A mama fölegyenesedett, összemosolyogtunk és elindultak az utcán a park felé.  

És akkor eszembe jutott az a régi üdvözlés, amit egy hasonló pici kislánynak írtam valaha. A hatodik unokának. Elmondom, mert ez most mind egybe tartozik. Elmondom fohászként. Jusson el a tankok világába. A telefonok membránjaiba. A tárgyalóasztalokra és a jegyzőkönyvek sorai közé. Az aláíró tollak tintáiba. S legfőképpen a szívekbe, agyakba, kezekbe. Jusson el a kisbabák üzenete a lövöldöző férfiakhoz.  

Ez volt annak a régi üdvözlésnek a címe: 

                                                                                            Levélféle, egy ölbeli kisasszonynak 

Nem is tudom, hogyan kezdjem… Amikor megláttalak, gyorsabban kezdett dobogni a szívem, elhomályosult kicsit a szemem is, és arra gondoltam, Istenem, de jó, hogy megérkeztél. Aztán arra, hogy milyen jókor, jó időben toppantál be. Az is eszembe jutott, vajon honnan tudják ilyen okosan kiválasztani az ilyen kis bikficek, mint Te is, hogy mikor és hova érkezzenek…  

Súg nektek valaki…?  

Vagy küldenek…?  

Milyen útipoggyászt kaptál…?  

Hoztál-e üzenetet onnan, messziről…? 

Tudod, mi, itt, ebben az ajándékba kapott, egyszervolt-holnemvolt világunkban néha olyan feledékenyek vagyunk. Elfeledjük, miért jöttünk, mi a dolgunk. Csak rohanunk, érdektelen dolgok után futunk, és fut velünk az idő. Úgy kell utána néznünk, kutakodnunk, keresnünk, sokszor már későn, felnőtt fejjel, hogy mire is érkeztünk ide, ahová most te jöttél…  

És az üzenet, ami neked még ott ragyog a homlokodon, a miénken sokszor már nem látszik a redőktől, a ráncoktól, a bizalmatlanul összehúzott szemöldökünktől. Pedig ott van, ott ragyog minden homlokon és szempárban, csak meg kell nyugodnunk. Meg kell találnunk újra a csöndet és a békességet, ami körülötted olyan hatalmas. Azoknak is bőven jut belőle, akik csak úgy melléd telepednek.  

Olyan jó lenne ott maradni közel hozzád, sokáig. Csak úgy hallgatni volna jó. Beszélni se kéne, csak nézni, nézni, belefeledkezni a puha, finom arcocskába, ami néha-néha mosolyszerű grimaszba rándul…  

Vajon mire gondolsz ilyenkor? De jó lenne csak sejteni is. 

Ahogy nézlek, tudod, mi jutott az eszembe? Magad vagy az üzenet. Veled üzentek, ahogy minden kicsi gyerekkel. Hogy szeretve vagyunk, hogy bizalommal vannak irántunk, hogy megint ajándékot kaptunk. Erről szól a te születésed is.  

Igen, szép és kerek ez a világ, ahová ilyen csodák érkeznek. Ahogy minden ember csoda. Csak amikor ilyen kicsi babát látunk, pár hetest, még nincs bennünk kétely, hogy ezt el is higgyük. 

Isten hozott! Nőj nagyra és őrizz meg mindent, amit hoztál magaddal. Áldást és békességet.