Nemrég, könyvek pakolása során a kezembe akadt egy keménytáblás kötet: Embert barátjáról. Két szociológus munkája, 2007-ben jelent meg. Albert Fruzsina és Dávid Beáta – maguk is kipróbált barátok – elgondolkodtató utazásra hívnak. Magamba nézésre is: Mit jelent nekem a barátság? Ki az igaz barátom? Van-e? És én, én vagyok-e barátja valakinek? Eltéphetetlen-e a mi barátságunk? És min múlik…?

Ebben az embert próbáló világban vágyunk-e még arra a megtartó kapcsolatra, ami ha igazi, tűzön-vízen át kitart. S melynek birtokában azt mondhatjuk: van egy igaz barátom.

Néhány történetet mesélek, remélve, hogy az olvasó is megáll egy pillanatra, és eltöpreng: mikor is találkoztam a barátommal?

Kislányfájdalom

Emlékszem a barátnőm szemére. Ahogy villant, amikor az új lánynak helyet mutatott maga mellett a padban. Addig én voltam a padtársa. Büszke voltam a barátságára, elfogadtam elsőségét mindenben. Szép lány volt. Csodáltam. Hajfonata vastag, szemöldöke holdasan ívelt, szája finoman rajzolt. Megfeleztem vele a tízóraimat. Hazaszaladtam, ha otthon hagyta a tornazsákját. Negyedikesek voltunk. Kis nők. Azon az első szeptemberi napon, amikor az új lány belépett az osztályba, Mari helyet mutatott neki maga mellett a padban. Már nem tudom, hová ültem, ki mellé aznap. Otthon fuldokolva sírtam a lehúzott redőny mögött. Megcsalt, elárult, kifosztott lettem. Azt éreztem, mindennek vége van…

Levél Finnországból

Kirsti írt. Tanár egy kisvárosban. Jól beszél magyarul. Hosszú évekig leveleztünk. Néha találkoztunk. Volt nálunk és én heteket töltöttem Finnországban, náluk. A távolság nem volt akadálya a barátságunknak. Már régóta nem írt egyikünk sem. Egy karácsonyi lap, egy nyári üdvözlet… Most levél jött.

„Kedves Erzsi! Régen írtam. Az igaz. Foglalt voltam? Talán. Lusta? Talán az is. De mit tudtam volna írni? Hogy megy az élet, mint tavaly, mint két évvel előbb. Írtam volna, hogy sokat dolgozunk, reggel korán kelünk, este későn jövünk haza. Főzünk, eszünk, ritkán találkozunk barátainkkal. Ritkán megyünk színházba, moziba. Írtam volna, hogy megint itt a hosszú, hideg és sötét tél. Egy régi barátnak, neked, aki jól ismeri a családomat, tudja milyen kását és hány tojást eszünk reggelire, mikor szaunázunk, milyen kenyeret eszünk, a nagymamák hol laknak, milyen kalapokat hordanak… Milyen híreket tudtam volna írni…?

De most! Ünnep volt a kis városunkban, magyar vendégeket vártunk. Ott ültem én is a szálloda aulájában. Megérkeztek. Köztük egy régi ismerős… Egy barát. Akivel valaha daloltunk, mulattunk, táncoltunk, énekeltünk, pezsgőztünk, beszélgettünk. Akivel fiatal voltam. Amit mondott, én tolmácsoltam. „A barátság szálaiból mára egy hosszú szőttes állt össze…”

Mi történt? Semmi. De mégis sok. Egyszerre megint fiatal voltam, társasági, bátor. A hidegben nem fázok, a sötétben nem ijedtem meg, egyedül nem unatkozom. Mosolyog a világ. Ilyenek a barátok…!”

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább… A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.”

(Márai Sándor)

„Van, aki paphoz fordul, mások a költészethez, én a barátaimhoz.”

(Virginia Wolf)

„A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul.”

(Példabeszédek könyve)

„Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, minthogy megtapasztald, mennyire más vagy te, mint én.”

(Hermann Hesse)

„Madárnak fészek, póknak háló, embernek barátság.”

(William Blake)

Kézfogás

Sára történetét az édesapjától, Lakatos György fagottművésztől hallottam. Napköziből hozta haza Sárát, elsőben vagy másodikban, amikor a kislány elmesélte aznapi nagy fájdalmát. Közölte vele a legjobb barátnője, „soha többé nem békülünk ki.” Sárának ez a mondat akkor élete tragédiája volt. Apja tudja, hogy Sára mindenkit elfogad, szelíd, csöndes erő van benne. Kérdi tőle: „És most mit fogsz csinálni?” Sára ránéz: „Még nem tudom, de a békesség az első.”

Másnap reggel Sára ül be a kocsiba, piszok hideg van, csak a bal kezén van kesztyű. Kérdi a papája: „Miért nincs a jobb kezeden kesztyű, Sára?” Mire a kislány: „Mert azzal fogok kezet nyújtani a Barbinak, hogy béküljünk ki…”

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélembarátságcsalád mint pozitív érték