Valójában semmi különös. A gép előtt ültem, előttem az üres papír, azaz üres oldal, amit üveges szemekkel néztem, mert amit elképzeltem, azt sehogy sem tudtam leírni. Így ment ez már jóformán reggel óta.

És akkor pittyent egyet a masina, ami azt jelenti ugye, hogy új levél érkezett. Az üres oldalt félreraktam, és megnéztem a postámban a legutolsónak érkezett levelet. Feladó a fiam. Cím: Család megtekintése a You Tube-on. Címzett: a három testvére és én. Szöveg: xeretettel küldöm.

Rákattintok a megadott linkre és a kötelező bárgyú hirdetés után felcsendül egy régi-régi nóta. Előadó a Kex együttes, énekel Baksa Soós János, az időpont ezerkilencszázhatvankilenc és ezerkilencszázhetvenegy között valamikor. Jó lenne a zenét is ide varázsolni, de itt most ebben a környezetben csak a szöveg állhat:

Emlékszem, régen volt

Mikor még együtt élt a család

Esténként anyám főzött

Nekünk vacsorát

Mi testvérek csak nevettünk

S élveztük a meleget

Volt, aki többször kért

Mert nem evett még eleget

Illanó illatok szálltak föl az égbe

Szikrázó csillagok estek le helyébe

 

Bizony már régen volt

Mikor jó apám fölállt

Jel volt ez ki tudja

Kezdjük a muzsikát

Nővérem Emese anyámmal

A zongorához ült

Rögtön mindkettő egy kottába

Lelkesen elmerült

Aztán felcsendült a zene

Boldogan repülnék ma én is vele

 

Ez így egy mai olvasónak egészen biztos, hogy nem mond sokat. Talán még akkor sem, ha hozzáadom, hogy ezek az évek a mi érlelődő fiatalságunk évei is, húsz-huszonegy évesek voltunk és hasonlóan a Kex-hez, az Illés-hez, az első Bereményi-dalokat éneklő Cseh Tamáshoz, mi is el akartunk mondani valami fontosat, meg akartuk mutatni magunkat, s másképp, mint a Vidám Fiúk.

De nem is ez a lényeg. A lényeg a most. Hogy kapok ma egy üzenetet a férfikorban lévő gyerekemtől, akivel amúgy napokkal előbb családról, gyerekekről, az én vonatkozásomban az unokákról beszélgettünk, s volt ennek a telefonbeszélgetésnek némi finom éle – kinek mit kellene és lehetne jobban csinálnia. Bennem maradt ez a torzóban maradt szóváltás, amit mindenféle belső monológ és elhatározás követett. Valamit jobban fogok csinálni, figyelmesebben, felelősebben. Aztán csendesültek a monológok, az elhatározásokat követő tettek odébb kerültek.

És most jött ez a hangos levél. Ami valami olyasmit üzent, hogy jó nekünk együtt. Jó volt akkor régen, és jó most is, különösen az a jó, hogy megtörténtek akkor az esték, megtörténtek a reggelek... jó, hogy így történt az életünk. Az estékben a közös vacsorákkal, az illatok helyébe hulló csillagokkal.

Jó, hogy innen rugaszkodhattunk el, s hogy Valaki hiányával a szívünkben, de megvagyunk ma is egymásnak.

Csak annyit írtam, amikor már írni tudtam: köszönöm.

Ha szeretné, itt meghallgathatja ezt a dalt Ön is.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékgyerek