Megvettem, ráhibáztam, nem tudtam letenni. S azóta is ajánlom családban élőknek, magányosoknak, fiataloknak, időseknek, nőnek, férfinak – bárkinek, akinek a másik emberrel dolga van. Azaz, mindannyiunknak.  

Hogy miért? Miért tartom olyan fontos kis könyvnek? Ezt is, és a szerző következő karcsú kis kötetét is, mely ezzel a megint csak szokatlan címmel fogta meg a képzeletemet: Már lángolt, amikor ráfeküdtem…  

Rövid történetek, humorral jócskán megspékelt gondolatfüzérek váltogatják egymást, észrevétlenül adnak gondolkodni, nevetni, önkritikát gyakorolni valót. 

Mielőtt mondanék róla még valamit, íme, kóstolónak egyik írásából.  

„Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában annál inkább. Íme, amit tanultam: 

Ossz meg mindent másokkal! 

Ne csalj a játékban! 

Ne bánts másokat! 

Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted! 

Rakj rendet magad után! 

Ne vedd el a másét! 

Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! 

Evés előtt moss kezet! 

Húzd le a vécét! 

Élj mértékkel. Minden nap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! 

Délutánonként szundíts egyet! 

A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól! 

Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növény felfelé, és senki nem tudja, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.  

Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is – mind meghalnak egyszer. Mi is.” 

Ha felnőtt életünkre fordítjuk az említett óvodai szabályokat, meglepő dolgokat tapasztalunk. Arról, hogy mi mindent elfelejtettünk… 

Robert Fulghum-ról, a szerzőről addig semmit sem tudtam. Azóta utánanéztem néhány dolognak. Életrajza nem szokványos, de talán ezért tud annyi mindent a gyerekekről, a felnőttekről és a világról.  

A texasi Wacóban született és nevelkedett. Ifjú éveiben volt újságkihordó, dolgozott marhatenyésztő farmon, ásott árkot, énekes cowboyként is fellépett. Dolgozott informatikusként, majd teológiai diplomát szerzett, hogy utána huszonkét évig unitárius lelkészként szolgáljon. Képzett festő és szobrász. Énekel, gitározik. Alapító tagja volt egy írókból álló rock-and-roll együttesnek. Négy gyermeke és hét unokája van. Eddig hét nagy sikerű könyve jelent meg, huszonhét nyelven.  

Egy másik kedvenc írást is felidézek. A történet papolás nélkül sok mindent elmond gyerekekről és felnőttekről. Talán viselkedési, még inkább gondolkodási mintát ad. Ez fog meg a két kis kötetben. Hogy egy-egy utalás, egy-egy mondat elég ahhoz, hogy az ember világokat szeljen át, vagy éppen magába forduljon, vagy eleredjen a könnye, de nem csak úgy, meghatottságból, hanem a változás, a változtatás vágyától hajtva. 

Pap korában egyszer Fulghum tiszteletesre vagy hetven gyereket bíztak. Játszott velük. Csapatot választottak. Minden gyerek dönthetett, mi akar lenni, Óriás, Varázsló vagy Törpe. Lázas töprengés. És akkor egy kislány odamegy a tiszteleteshez. Aggodalmas hangon kérdi:  

 – És hová álljanak a Sellők?  

 Íme, az író válasza. 

„Ez a kislány nem akart se Óriás, se Varázsló, se Törpe lenni. Tudta pontosan, hová tartozik. Ő Sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból. Részt akart venni benne úgy, ahogyan a Sellők, anélkül, hogy feladná méltóságát, személyiségét.  

Nos, hát hová is álljanak a Sellők? Mindazok, akik különböznek, akik nem hajlandók beülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába? Néha sikerül meglelnem a helyes választ:  

 – A Sellők ide állnak, a Tenger királya mellé.  

Ott álltunk hát kéz a kézben, és néztük a Varázslók, Óriások és Törpék csapatait, ahogy vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.  

Mondják, hogy nincsenek Sellők. Nem igaz. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam…”  

A sorozat korábbi cikkei

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemóvoda