A narancsvirág hiányzott és az uszály is. És nem volt vendégsereg, nem húzta se cigány, se gitáros. Ott volt helyette kettőnk titka, a bennem rejtőző, napról napra növekvő kis Ismeretlen, aki augusztusban fog megszületni. A piros kötényruhámon, amit az alkalomra felvettem, még alig látszott valami domborulat.

Amikor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy gyermeket várok, elmondtam a Fiúnak, akivel akkor még nem terveztünk semmit. Dolgoztunk, sok színházcsináló baráttal meglehetősen mozgalmas életet éltünk, huszonnégy évesek voltunk. Bejelentésem után a Fiú eltűnt. Két nap után felhívott, találkoztunk és azt mondta: – Akkor összeházasodunk.

És innentől intéztük az intézendőket. Papírok, anyakönyvi hivatal. Nem lesz semmi cécó, nem szólunk senkinek, a végén bejelentjük, otthon is örülni fognak – ebben maradtunk.

Albérletben laktunk, közel egymáshoz, az ismeretségünk már megizmosodott annyira, hogy a leglényegesebb dolgokat tudtuk egymásról. Ki mit gondol a világról, vannak-e eszményei és milyenek, milyen a többi emberhez való viszonya, képes-e áldozatra, megbízható-e, van-e benne olyan belső érzékenység, aminek birtokában neki lehet indulni egy közös életnek. Családjaink világnézete hasonló volt és hátterük, hagyományaik is mondhatni rokon. (Hogy ez milyen sokat segít egy kapcsolat működésében, arra akkor még nem gondoltam...)

Szerettük egymást. De engem az a megrázó, hálával teli, szívet dobogtató és szorongató, örök időkre szóló, birtoklásmentes boldog érzés, amit szerelemnek szokás nevezni – az később ért el.

Egymás szokásairól, sajátos helyzetekben hozott döntéseinkről azonban nem sokat tudtunk. Bennem volt egy kimondatlan megfelelési kényszer, így döntöttem a piros kötényruha mellett.

Abban maradtunk, hogy ott, az anyakönyvi hivatalban találkozunk. És hiába, hogy csütörtök délelőtt, január huszonkettedike, pont egy vizsgám után – az alkalom mégiscsak alkalom volt, készülni kellett rá. Végiggondoltam. A Fiút én eddig csak kordfarmerban, szürke magasnyakú pulóverben, és viseltes puha bőr bakancsban láttam. Nem fogom túlöltözni. A piros kötényruha alá egy angol importból való testhez simuló sötétkék kezeslábast vettem fel, és volt egy csinos bordó hasított bőr bakancsom – azt. Gondoltam, összeillünk.

Az anyakönyvvezető végignézett, nem volt kedves, ahogy vártam volna, inkább számonkérő, és azt kérdezte:

– Hol a menyasszony?

Bizonygattam, hogy én vagyok az, tessék, itt az igazolványom, hiszen találkoztunk is nemrég. A hölgy végignézett és csóválta a fejét. Aztán beszólt egy szobába:

– Jöjjön, fiatalember, még meggondolhatja!

És kijött a Fiú, talpig ünneplőben, ballagási öltöny, fehér ing, nyakkendő, bakancs helyett villogóra pucolt fekete cipő. Én meg ott álltam a piros kötényruhában, a bordó bakancsomban.

Azt hiszem, elfutotta a szememet a könny. Először a megbánásé. Hogy ő megtette. Megtisztelte azt a pillanatot, amikor fogadalmat tesz. Én meg elszúrtam ezt az egyszeri, sohatöbbé alkalmat. Hogy ő végiggondolta, én meg csak megfelelni akartam. És utána mindjárt a hála könnye is volt, hogy ilyen. Ilyen társ. Akiben csukott szemmel megbízhatok. Aki tiszteli a formát is a tartalom miatt. S aki – merthogy csak összeházasodtunk – elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bakancsban is.

A szüleink közül anyukámat megbántottam. Ő a negyedik gyerekünk születése után mondta nevetve: – Na, most már talán megbocsátok, hogy elvettél tőlem egy menyasszonyt, aki te lehettél volna…!

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?