A héven tűntek a szemembe. Ültek egymással szemközt. Az asszony keresztrejtvényt fejtett, a hatéves forma kislány szemben vele a másik ülésen szótlanul. Ketten voltak, mégis az asszony tűnt valahogy elhagyatottnak. A ceruzát tartó ujjain a domború köröm valamikor aranyra volt festve. Vékonyszálú semmi haja kócosan tapad a fejére, bőre fehér, mint a kovász. Mintha minden vére elfolyt volna, olyan halovány. Pókháló szála nincs olyan finom, mint a töredezett ráncok az arcán. Ruházata tiszta, tréningalsó, fölötte dzseki. A kislány élénk mókuspofi vidám farmerszoknyában, a kinyúlt, színes márkás pulóverét szeretheti.

Láttam én már ezt az asszonyt, láttam, sok egymást követő reggelen. Négy kisgyerek volt vele, mindig négy kisgyerek. Itt mentek el a házunk előtt.

A legkisebb kislány egy olcsó, kereke kifordult gyerekkocsiban, a többiek is kicsik, tán egy volt már iskolás – ott apróztak mellette. Az asszony mindig sietett és mindig kiabált. És mindig egyedül vitte a gyerekeket. Akikre egyfolytában zsémbelt, sietésre bíztatta őket, érjék már utol őt, meg a szaladó gyerekkocsit. Soha nem állt meg, soha nem nézett hátra. Azok szaporázták, közben bámultak, kerítést karistoltak, faággal pocsolyát próbálgattak, átugrották az árkot, aztán szaladóra fogták és utolérték az anyjukat. Szép, egészséges gyerekek voltak, mindig tiszta ruhában, kimosdatva.

Jó óra múlva jött visszafelé az asszony. Ilyenkor soha nem sietett. Rendesen két szatyor húzta a kezét, a hátán hátizsák.

Akkoriban került hozzánk Alíz, a kitett ír szetter kölyökkutya. Lobogó fülekkel, zászlós farokkal vágtatott a kertben, a kerítés mentén megugatott mindent, ami mozog, beleütközött bokorba, sufni ajtajába, lépcsőfordulóba, ilyenkor egy pillanatra megállt, de nem tanult. A hosszúlábú kajla kiskutya maga volt az élet, az ok nélkül való öröm.

Hozzá guggolt le az asszony, aki mindig sietett és mindig kiabált. Csöndes volt a visszaútján, ráérős. Lerakta a terheit és leguggolt a kerítés tövébe. Alíz már várta. Odafészkelt szorosan a kerítéshez, hogy a simogató kéz elérhesse. Az asszony felhúzta a dzsekije ujját, hogy beférjen a keze a drót nyílásán. Halkan, dödögve beszélt a kutyához, becéző szavakat mondott neki, fényes, mahagóni színű bundáját vakargatta, a fülét húzta incselkedve, és beszélt, beszélt csöndes örömmel. Aztán fölpakolt, fölvette a zsákot és kezében a szatyrokkal elment.

Így ment egyik nap a másik után. Szinte, mint egy előre megírt forgatókönyv, a jelenetek ugyanúgy ismétlődtek. Az asszony a kiskutyának suttogott, a gyerekeire kiabált.

Mégsem volt azokkal a gyerekekkel semmi baj.

Amikor egyik napról a másikra eltűntek a környékről, sokáig nem láttam őket. Aztán egyszer, már évekkel később találkoztam velük a héven. Az asszony keresztrejtvényt fejtett, a valahai legkisebb lány ott ült vele szemben. Filatorigát megálló után elértük a Kis-Duna ágat, a kislány nézett ki az ablakon és megkérdezte.

– Anya, honnan folyik a Duna?

Az asszony nem figyelt. A kislány újra megkérdezte:

– Anya, honnan jön a Duna?

Most se jött válasz.

– Anya, figyelj már… A Duna…?

Ekkor a másik ülésről közbeszólt egy nő. Az asszonynak is címezve, a gyerekre nézett:

– A Duna, kislányom, Németországban ered. A Fekete erdőben. Messze…

A kislány egy pillanatra odakapta a fejét, ránézett a nőre. És grimaszolva, visszautasítón elbiggyesztette a száját. Aztán felállt, az anyja mögé került és átölelte a karjával.

Egy élet volt abban a mozdulatban. Egy kislány életének másodpercekbe sűrített fájdalma, öröme, vágya és gyötrelme. Az odatartozása. Egy hatéves gyerek szótlan döntése. Hogy hiába minden. Nem baj, ha nem tudja, hogy hol ered a Duna. Az se baj, ha most nem figyel rám. Anya, ő az enyém. Nekem ő jutott, s neki én… Ne tessék bántani. Ez így van jól.

Az anyja fölnézett az újságjából, vagy észrevett valamit, vagy nem. A kislány így maradt vele szótlanul, vállán a karjával. Nem kérdezett többet a Dunáról.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?