Kellenek hozzá társak, inspiráló, kedvet csináló kezdeményezők, de olyan szívesen társulunk, hogy amikor a pillanat elröppen, s mi újra „komoly” járókelőkké leszünk, csak csodálkozunk magunkon. De a jóérzés, az megmarad. Láttam egy ilyen játékot az Oktogonnál. Tíz piros szék volt az oka mindennek.  

Az Oktogonnál a járdasziget semmivel sem különb az összes többi járdaszigetnél. Csúcsforgalomban ez is tele van emberekkel, itt sem lehet levegőhöz jutni: az a tömény, fojtogató elegy, amit lélegzetvételkor beszívunk, az minden, csak nem levegő. Szóval, igazi pesti járdasziget. Amikor két oldalán egyszerre áll meg a hatos villamos, leszállók leszállnak, felszállók felszállnának – éppen csak le nem sodorjuk egymást a sínek közé. 

Azon a csütörtök délelőttön viszont nem volt tömeg az Oktogonnál. Alig néhányan álldogáltak villamosra várakozva. Lecövekeltem a régen Vajassütemények boltjának nevezett üzlet előtt, nézem a forgatagot.  

Az ilyen nézelődés megunhatatlan. Bámészkodom, amikor valaki megszólít. Odakapom a fejem, a fiatal lány a Mexikói út iránt tudakozódik. Szív alakú az arca, fekete a szája és feketék a körmei. A Mexikói út? A kisföldalatti éppen odaviszi, mutatom az irányt, de a lány csak áll tétován. Aztán megszólal. Nem tudom, hol a kisföldalatti. Elkísérem, intettem és elindultunk. Átmentünk a zebrán, ott szárnyára bocsátottam és szépen visszasétáltam a megállóba. Ahol változott a szín, a járdaszigeten, a villamosmegállóban székek álltak. Tíz tonettszék. Az a hajlított támlájú, egyszerű faszék, amit nagyanyáink és anyáink előszeretettel használtak, de mi már vagyonokat fizetünk érte az ócskapiacon.  

Pirosra pácolt székek voltak, és mindegyiken ült valaki. Két hátizsákos fiú, a többi lány. Érettségin még innen, a nyolcadikos ballagáson már túl. Ültek a székeken a megállóban, és határozottan jól érezték magukat. Olyan üde színfoltot hoztak a fáradt októberi délelőttbe, hogy csak nyújtogattam a nyakam, gondoltam, ne jöjjön még a villamos.  

Nem is jött. Villamosnak se innen, se onnan híre-hamva sem volt.  

A székek viszont ott piroslottak, a gyerekek ültek, nevetgéltek, a várakozók tömege egyre nőtt.  

Nem tudva, mit kezdjenek a dologgal, az emberek szépen kikerülték a székeket, udvarias távolságot tartottak tőlük.  

Piros székek a járdaszigeten. Szabálytalan rendben. Ráadásul ülnek rajtuk. Mit lehet ezzel kezdeni… 

Az egyik széktől nem messze botra támaszkodó, idős férfi állt. A villamos pedig csak nem jött. Már vártam a pillanatot.  

Be is következett. Az egyik lány vette észre a férfit, fölállt a székéről, odament és invitáló mozdulattal az üres helyre mutatott: Kérem, tessék helyet foglalni! A férfi zavartan nézett a különös csoportosulásra, elhárító mozdulatot tett, hogy mindjárt jön a villamos, és elfordult.  

De a villamos nem jött. A lány meg nem ült vissza, mert észrevett egy másik koros férfit, hatalmas csomagja volt, mellette szintén felpakolva kendős asszony állt. Intett nekik is. Van hely, tessék elfoglalni, mondta kedvesen, és a piros székre mutatott. Le lehet ülni? – nézett oda az asszony, és megfogta a férfi karját. Én elfogadom, Jani, mondta, vitte a csomagját és leült. Ekkor fölállt az egyik fiú is. Intett a málhás férfinak, kis tétovázás után az is odament. Na de az utcán… mondta félig rosszallóan, félig nevetve, de azért megkönnyebbülve ledöccent.  

Nem mertek hátradőlni. Megilletődötten ültek, a széknek csak bizonyos részét foglalták el, mint a távoli rokonok az első vizitnél. Hogyne. Fényes nappal a körút kellős közepén. A férfi fészkelődött.  

– Induljunk el gyalog.  

Az asszony a csomagokra nézett. 

– Én meg nem mozdulok.  

Közben újabb két szék cserélt gazdát. Az egyikre egy kismama ült le, a másikat arcpirosítóval erősen kifestett, idős, kalapos hölgynek adták át.  

A megálló hasonlítani kezdett egy forgatási jelenetre. A körben állók beszélgettek, a kalapos hölgy közelebb húzta a székét és hátradőlt.  

A járdasziget oldalánál a piros lámpa megállította a kocsisort. A vezetők kinéztek a különös társaságra. Egy furgonból fiatal fiú szólt ki:  

–  Üzenjetek, ha kell egy bárzongorista! 

– Most gyere! – nevetett rá az egyik széken billegő lány.  

A Király utca felől ekkor feltűnt az első villamos. Szinte sajnáltam.   

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogkamasztörténetfiatal