Kikaptuk a legjobbakat!
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 09. 10.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Iskola, iskola… ki a csoda jár oda? Ennyire emlékeztem, aztán gyorsan megnéztem a folytatást. Hát mindenki odajár: „A takács, a kovács, a kőműves meg az ács, a kardjával odajár kese lovon a huszár!” És hosszú még a sor… Hogy miért kezdem a verssel? Elmondom.
Valamikor még augusztusban, szóval a vakációban megkérdeztem a Bulcsúgyereket. Rossz kérdés volt.
–Nem hiányzik az iskola?
A válasz egyértelmű.
– Jaj, nagymama, még van tizenöt napunk. Nem. Nem hiányzik. Ne emlegesd.
Ez a kérdezz-felelek már rég a múlt homályába veszett, s az is, amit az unokám – aki bár belemenős, de kellően óvatos és meggondolt fiatalember –, úgy nem sokkal az iskolakezdés előtt mondott.
– Hogy vagy az ötödik osztállyal? Ez már nem alsó tagozat, ötödikben sok minden változik.
Az unokám hangja határozottan csengett a telefonban.
– Tartok bizonyos dolgoktól, de alapjában véve kíváncsi vagyok.
Micsoda!? Alapjában véve…meg hogy tartok bizonyos dolgoktól… és ez egy tízéves?! Hogy beszélnek ezek, te jó Isten! Mintha értekeznének. Amúgy persze élvezem, hazudnék, ha nem, de mégis…! Próbálom felvenni a fonalat. Meg a stílt.
– És melyek ezek a dolgok? Már amelyektől tartasz?
– Hát, hogy több új tantárgy lesz. Meg nem lesz ott mindig Kati néni.
Eljött a nap. Becsengettek. Másnap este egy órás telefon. Az értekező stílusnak nyoma sincs. Az elején még kimért, vagy inkább tárgyszerű, aztán belejön. És csak mondja, mondja.
– Megnyugodtam, csak két új tantárgy lesz, a természetismeret, ami végül is a környezet. Meg a történelem. Azt meg szeretem! És képzeld, nagymama, kikaptuk a legjobb tanárokat, minden tárgyból! Akkora mák! Két osztályfőnökünk van, még csak az egyikkel találkoztunk, az Andi néni. De ami halálosan unalmas, minden órán elmondanak valami szabályzatot. Egészségügyit, meg főleg a Tűzrendészetet! Na, az aztán! Hogy kell kiüríteni az iskolát, melyik lépcsőn hagyjuk el, meg ilyeneket.
– Jó, de gondold el, ha tűz van – ne legyen –, több száz gyerek rohangál össze-vissza! A felnőttekről nem beszélve… Kell valami rend.
– Jó, jó, de tudod, hányszor elmondják?
Még beszéltünk mindenféléről. Aztán hallom, bekiabál a mamája, hogy korán kelünk! Amiből értenem kellett, hogy korán is fekszenek. Letettük.
Egyik nap megyek át hozzájuk. A lakásban zúg valami erősen.
– Mi ez a hang?
– Az unokád edzésen volt, hajat mosott, azt szárítja.
Behallgatok a zajos fürdőszobába. A hajszárító sivításán túl, folyamatos monoton beszéd. Magában beszél a gyerek? Énekelni is szokott, nyugtat meg a mamája.
A hajszárító elhallgat, Bulcsú kijön, borzas a haja, forró az arca. És megint nőtt! Megölelem.
- Behallgattam a fürdőszobába. Mit beszéltél ott a zajban?
Leül a lecsójához.
– Fölmondtam a házit. A növény részeit.
És mártogat, de úgy, hogy én is éhes leszek.
Hogy miért kezdtem az elején a verssel? Hogy beizzítsam magam. Mert szeretem az iskolát. Tisztelem és szeretem a tanító embereket, a mindenséget ostromló vágyat, átadni a tudást, nevelni és növelni az odabízott gyerekeket. Érje bármi vád, bármi jogos vagy jogtalan bántás és kritika a tanodákat – nézem a Bulcsúgyereket és hálás vagyok a jókedvéért, és a mondatért: “Nagymama, kikaptuk a legjobb tanárokat!”
Ja, nem extra iskolába jár, sima általánosba.
Amúgy meg, a Gyurkovics-verset, ha módjuk van, olvassák végig.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
