A rétescsinálás az olyan volt, mint valami varázsolás. Az alkalom sem volt mindennapi. Az Anna-napi búcsú, amikor eljöttek a rokonok, körbeültük a nagy asztalt a verandán, a házi sör kilövellt a plafonra, de ettől senki nem ijedt meg, az asztalon ízek garmada és a végén az étkek koronája, a négyféle, langyosan rezgő túrós, almás, meggyes rétes. Na, meg a kapros-túrós!

„Az a régi kötényes kislány, aki voltam, kora reggeltől ott jött-ment a felnőttek nyomában.”

Az a régi kötényes kislány, aki voltam, kora reggeltől ott jött-ment a felnőttek nyomában. Néztem, ahogy engedelmes tésztává veri nagymama a vizes lisztet, már az is csoda volt, ahogy a liszt és a víz egyesülve ilyen gyúrható valamit alkot, mint a tészta. Verte, csapta nagymama, aztán kerekítette, dédelgette a tenyerében és lerakta pihenni. Ott gömbölyödtek a gombócok, titokban finoman belenyomtam az ujjamat az oldalukba, legszívesebben gyurkáltam, nyomogattam volna, de hagytam, vártam a másik csodát. Mert jött.

Nagymama fogta a tenyérbe simuló lágy tésztát, a levegőbe emelte, s az ujjai közt engedte lógni, közben nyújtotta, húzkodta. A nagy asztalra terített hófehér lepedőt már belisztezte, erre fektette a nyúlványt, és kezdte tovább nyújtani, húzni, a fölfelé fordított tenyerével alányúlt, röptette a rétest, ami hatalmas hólyagokat fújt, papírnál vékonyabb lett és még mindig csak nyúlt, csak nyúlt. Csodálkoztam, hogy nem szakad el! Amikor már túllógott az asztal szélén, én is csipegethettem a széleket, ahogy nagymamától láttam, abból újabb gombóc lett és újabb rétes. Fényes zsír csíkozta a fehérhómezőt, röpült rá a meggy, az alma, puffant a túró, szállt az illatos fahéj, a magunk reszelte zsemlemorzsa és egyszer csak begöngyölte nagymama az egészet, hosszú tekercs lett, elszabdalta, tepsibe fektette, zsírozta a tetejét és be a sütőbe!

„Ó, a régi kislányok észrevétlen beleszülettek, belenőttek a konyhába!”

Mindent megjegyeztem. A napi ebédhez frissen gyúrt metélteket szeletelő kés mozgását, a hangot, ahogy föllazítva a gyúrótáblára estek tésztacsíkok, az almaslafrok sercegő illatát, ahogy a forró olajjal érintkezik.

Ó, a régi kislányok észrevétlen beleszülettek, belenőttek a konyhába! S azokban a régi konyhákban minden nap friss ebéd főtt, leves és valami második. Nem volt hűtőszekrény, legfeljebb a pince, a kamra hűvöse vagy a kútba leeresztett vödör, így majd’ mindennap frisset kellett főzni.

Vagy a nagymosások! Hogy vártam azokat a hétfőket! Jött Bucsi néni, kihozták az üstházat, én már szaladtam a gyújtósért, begyújtottak alá, nemsokára forrt a víz, merték a teknőbe, ott állt a hokedlin, amikor már fölértem, a kisebbik súrolókefével boldogan keféltem a teknő oldalán a szennyest. Közben a fülem ott volt a felnőttek beszédjén. Ó, mi mindent hallottam! Csupa izgalmas dolgot. Szerelmekről, halálokról, a Dezső postás meg a Babi gyerekéről, a tanár úr betegségéről, az állatorvos hőstettéről, hogy kihúzta a Jakuséknál a borjút az anyjából… Jaj, a nagymosás olyan volt nekem, mint valami mesejáték.

Nem is kellett erre készíteni. Mert valahogy jött sorban. Ott volt abban a régi élet mindennapjaiban kimondatlanul, mint a nótában kimondva, „asszony lesz a lányból”. Volt kisteknőm, kisbölcsőm, kislábasom, kis tűzhelyem, kicsi sodrófám, még babaágyam, belevaló dunnám, párnám, csipkés szélű lepedőm is volt. A szomszéd lányokkal együtt jártunk a padláslépcső alatt berendezett boltunkba, ahol a magunk készítette staneclikben lisztet, sót, paprikát, cukrot vettünk és árultunk. Homokból. És mégis igazi volt. Ahogy igaziból megvarrtuk a babaruhát, ügyetlenül, pelenkaöltésekkel, de a csutkababánkra éppen jó volt.

Nem is gondolkodtam ezen, egészen addig, míg egyszer Vajda Mária néprajzkutatóval nem beszélgettünk a paraszti élet mindennapjairól, s abban a lányok neveléséről. Ő mondta akkor:

– Minden egyetlen célt szolgált, hogy a lányok (de a fiúk is) felkészüljenek a sírig tartó házastársi kapcsolatra, a családi életre. Kicsi kortól erre nevelődtek. A kislányt, amikor már totyog, megtanítják, hogyan kell etetni a baromfit, hogy szórunk oda és mit a tyúknak, mert a tojásból lesz neked majd a hajadba pántlika, vagy abból lesz paprika meg só. Aztán később megtanulja a vásárfiához kapott kisbögrével, kisteknővel és egyébbel, hogyan kell főzni, mosni, takarítani. Amikor nagyobb lett, készítette a kelengyéjét. Ma mondhatni pucér fenékkel mennek a lányok férjhez, nincsen stafírungjuk, de nagyobb baj, hogy nincsenek ismereteik. Pizzát hozatnak futárral, beülnek az egészségtelen ételt adó gyorséttermekbe és kész. A férjet, családot megtartó aranyló húsleves és lekváros fánk meséje nem mese! A régiek megtanulták, hogy mire van szükség egy háztartásban, a leány kicsi korától kezdve font, szőtt, és amíg nem lett kész a kelengyéje, addig nem mehetett férjhez. És ugyanúgy a fiúk is felkészültek a párkapcsolatra. Náluk az erő, az ügyesség, a szorgalom volt a mérce. Értékmérő és értékteremtő szerepe volt a munkának. A közösség ennek alapján fogadta legénnyé, ha megfelelt a munkában, ha megbízhattak benne, innentől házasodhatott.

Ma a fejét vennék, ha a lányoknak valaki ilyen „megpróbáltatást” ajánlana, eszemben sincs nekem sem, de azért elmesélem. Egyszer processzióban mentünk a máriapócsi búcsúra, több faluból, s én is csak néztem, hogy a lányok vitték a legények csizmáját. Egészen a kegytemplom falujának határáig, ott húzták fel. De addig a lány szagolhatta a legénynek a lábszagát. Merthogy ez is hozzátartozik. Hozzátartozik a testiséghez. Nemcsak a szexus. Mert úgy tartották, hogy a jövendő család megtartásának, az elfogadásnak, a türelemnek, a másik elviselésének egy ilyen rítus valamiféle játékos előiskolája.

Egyszer Gyurkovics Tibor író ajánlott egy kicsi könyvet, Eszkimó asszonyok bölcsessége. A lányától kapta. Idézek belőle:

„A férfi képes arra, hogy hamis örömökben lelje kedvét, hogy pénz, hírnév, siker töltsék ki az életét.

A férfi talán le is élné ekként az életét, s csak a halál pillanatában döbbenne rá, hogy valaminek, talán a legfontosabbnak híján volt egész élete során.

A férfi képes erre, de az asszonyok nem.

A férfiakat az asszonyok kötik a világ teljességéhez.

Az asszonyok szeretnek és gondoskodnak, és a szeretet és gondoskodás megóvja a férfiakat attól, hogy hamis életet éljenek.

Minden asszonynak tudnia kell, hogy az ő szeretete és gondoskodása nélkül elvadulna a Föld.”

Messzire szaladtam attól a régi kislánytól meg a rétesnyújtástól. Ámbár lehet, nem is olyan messzire…

 

A csalad.hu az október 11-i Lánygyermekek világnapja alkalmából két héten keresztül a nővé érés és a modern kori anyaság kérdéseit járja körül. Oldalunkon szeptember 28-október 11. között izgalmas interjúk, érdekes szakértői cikkek és szívbemarkoló személyes vallomások foglalkoznak a lányok és nők családban betöltött szerepével, és az őket kihívások elé állító szerepkonfliktusokkal. Az eseményre itt tud regisztrálni.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemlánynevelés