Erről próbálok néhány emlékképpel megtűzdelt tapasztalatot elmondani. Semmi pszichológia, semmi elemzés. Viszont van mögöttünk majd’ ötven év közös élet.

Ha van rákfene, hát az ott kezdődik, hogy mind a két fél máshonnan érkezik. Más családból, más szokásokkal, ha tetszik, más szagokkal, más hagyománnyal. A régiek ezt igyekeztek tompítani, még a más faluból választott leányt vagy legényt is gyanakvással fogadták. Élt a közmondás: Ha házasodni akarsz, végy magadhoz hasonlót! S hogy ez évszázados bölcselet, megtaláltam latinul is: Similis simili gaudet. Hasonló a hasonlónak örül.

Most nem kezdek el azon filozofálni, hogy mennyi érdekességet, megoldani valót, vele izgalmas felfedezést hozhat egy más országból, más vallásból, más bőrszínnel, más kultúrából érkező társsal az élet. Mindez nagyon fontos velejárója egy kapcsolatnak, de azt gondolom, hogy a legfontosabb a társam személye, a jelleme, a férje/felesége iránti készsége, szeretete, elfogadása, megértése.

Mindez igaz, de élénken emlékszem apám örömére, amikor kiderült, hogy leendő férjem családja nagyjából hasonló társadalmi és anyagi helyzetű – a házon kívül, amiben laktak, senkinek nem volt semmije –, viszont elveik és gondolkodásuk sokban megegyezett.

De mesélem inkább a hétköznapokat.

A mi családunkban apám tisztította az összes cipőt. Az egy komoly szertartás volt. Elővette a fiókos hokedlit, abban volt a sárkefe, a fényesítő kefe, a Bagarol, egyéb cipőkenőcsök, puha rongyok, egyebek. Ott álltak a cipőink és ő sorban, akkurátusan valamennyit fényesre pucolta. Ezt szoktam meg. És házasságunk hajnalán csak vártam, vártam, hogy a családfő mikor lát a cipőpucoláshoz. Hát azt várhattam. Náluk mindenki maga pucolta a cipőjét. Ahogy aztán sokasodtak a gyerekeinkkel együtt a cipők is, valami öszvér megoldásunk született, de hogy én ezen a másféle szokáson először fennakadtam, arra jól emlékszem.

A húsvéti menetrend már komolyabb vitára adott okot. A böjtöt, különösen nagyhéten mindkettőnk otthoni szokása szerint megtartottuk. De mikor esszük a sonkát? Nálunk a vasárnap reggeli ételszentelés után lehetett csak sonkát enni. A férjem családjában már szombaton este sor került a húsvéti vacsorára. Egy darabig kötöttem az ebet a karóhoz, várni kell vasárnapig! Aztán beleegyeztem. Azóta szombat este felezzük el egymással a tojást, s kóstoljuk meg a főtt sonkát.

Ha már az ételek, ott aztán akadnak különbözőségek! A férjem a passzírozott halászlét szerette – el is készítette, ami erősen megkönnyíti, hogy az ember ne ragaszkodjon a sajátjához. Merthogy én a bajai halászlét kedvelem. Nem engedett, így ettem az ő passzírozott halászlevét. Mit kerteljek, finom volt.

A kocsonyánál viszont nem engedtem! Nálunk fokhagymásan, jó zsíros tokával és egyéb belevalókkal készült, az ő családjukban füstölt csülökkel és zöldséggel főzték. Nem szerettem a füstölt ízt, így maradt az én ízlésem.

Ilyesmin sosem kaptunk hajba. A gyerekek körüli dolgokban viszont voltak vitáink. A férjem rendszerint az idegen gyerekeknek kedvezett. Emlékszem, hat-hét éves lehetett a kisfiunk, amikor valami kis vagányok a játszótéren elvették a biciklijét. Egy darabig futott utánuk, aztán sírva jött panaszkodni. Az apja ment vele rendet rakni. Ami abból állt, hogy azt mondta a kis kölyköknek, hogy játsszatok csak vele, aztán majd adjátok vissza! A gyerekünk évekig fájlalta, hogy a papája nem állt ki mellette. Bár lehet, hogy hosszútávon hasznára vált. Én, korlátolt anyatigris, emlékszem, dühöngtem.

Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, s lehet, hogy nem is a legjobb példák. Ezerféle ellentétet kellett összesimítani. A lényeget Gyökössy Bandi bácsitól, a legendás lelkészpszichológustól hallottam.

– Tudja – mondta –, az én feleségem svájci. Olyan igazi svájci. És nekem meg kellett tanulnom őt, és neki meg kellett tanulnia engem. Ő született rendes. Én meg született rendetlen vagyok. Még fiatalok voltunk, amikor egyszer elkezdett rakodni az íróasztalomon. És én, a benzinfejű magyar, majd’ felrobbantam. Ő meg nem értette, aggódva kérdezte, Bandikám, beteg vagy? Negyvenöt éve élünk együtt, és mondhatom, talán még jobban szeretem, mint fiatalon. Megszoktuk egymásban a mást, azt is mondhatom, elszenvedtük egymást szeretetben.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemirodalompárkapcsolatcsalád mint pozitív érték