Nem is tudom, miért szedtem össze most ezeket a számokat. Valahogy jól esett rájuk nézni és mögé gondolni az emlékeket, tapasztalásokat. Ezekből mazsolázok, azt remélve, hogy másokban is előjönnek pillanatok, talán tanulságok is. De csak ha emlék, az is jó.

A dunyha alatt finom volt. Ott kucorodtunk anyuval. Reggel volt, én kicsi voltam, annyira kicsi, hogy nem lógott ki a lábam. Belesimultam a teste ölelésébe, ő meg mesélt. Az anyukám imádta a mozit. És mese helyett filmeket mesélt. Hosszan, pontosan idézve a párbeszédeket, lefestve a szereplőket, akik kivétel nélkül szerelmes nők és szerelmes férfiak voltak. Csak az elején még nem tudták, hogy azok. A nők persze szépek és jók, a férfiak pedig elegánsak és igazi urak. Megjelentek gonosz szereplők is, de anyu már az elején megnyugtatott, ne izguljak, a végére minden jó lesz. Mondom, meséket mesélt, csak másféléket. Ezek a dunyhás reggelek úgy belém vésődtek, mint a plafonon a repedés látványa. Abból kis angyalfejet rajzolt a képzeletem, anyu meséiből meg hitet a jóban.

Egy télikabátra emlékszem. Kézzel varrta. Nekem. Akkor még varrógépünk se volt. Mennyit kellett próbálni, uramisten! Utáltam próbálni. Ott kellett állni egyenesen, míg visszabontotta a kész varrást. Türelmetlen voltam. Szabadultam volna. Nem a hála érzésére emlékszem, hanem a türelmetlenségre. Azt hiszem, csodálkoztam, hogy anyu nem hagyja abba az egészet. Mert ő is türelmetlen volt. És mindig megszúrta az ujját. Sziszegett és ennyit mondott:

– Na, büszke leszel rá!

És emlékszem a nejlonharisnyákra. Szemfelszedést vállalt, amikor apu beteg lett és kevés volt a pénzünk. Éjszakáig égett a lámpa, alatta böködte az üvegpohárra feszített harisnyákat. Szerettem nézni, ahogy egymásba hurkolódnak a vékony szemek. És a szemfelszedő tű halk, kattogó hangját is szerettem. Nem motoros volt, sima, kézzel kellett föl-le böködni. Egy lefutott szem – egy forint.

Volt egy felemás napunk sokkal későbbről. Anyu akkor már egyedül élt évek óta. Kirándulni járt hangos és vidám nyugdíjasokkal, tánccsoportot szerveztek, ha ritkán elmentünk, mosolyogva megtapsoltuk őket. Azt mondtam róla, egy önálló macska. És ebben az is benne volt, hogy nem lehet megszelídíteni. Nem voltunk az az ölelős, puszilkodós anya-lánya. Ha vágytam is erre, azt hittem, hogy neki, aki nincs oda a testi érintésért, ez nem vágya. Másképp szerettük egymást, igaz, úgy, hogy nem mondtunk ki dolgokat. Azt hittem, minden rendben van vele és körülötte. Ha olykor meglátogattam vagy ő jött el hozzánk, este mindenki hazament a maga vackára. Egyszer mégis ott aludtam nála, a régi, gerendás házban, a kis szobában. Békés, boldog éjszakám volt, és örömteli ébredésem. Együtt reggeliztünk. Nem tett szóvá semmit, én meg nem aludtam nála többször. Évekkel később már nálunk lakott, amikor egyszer azt mondta:

– Nem felejtem el azt a napot, amikor ott aludtál a kis szobában. Még rád is néztem, amikor lekapcsoltad a lámpát. Olyan jó volt látni, hogy ott vagy. És olyan jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül…

De akkor régen nem mondta. Én meg azt hittem, jól elvan egyedül. Félrement valami köztünk, csak azért, mert nem beszéltünk.

És őrzöm az egyik áldott együttlétet. Akkor már nehezen kelt fel az ágyból, a humora megmaradt, de a kritikai kedve elcsendesedett. Ő az ágyban, én ülök a sámlin, a szemünk egymagasságban. Egy régi történetet mesél. Nőiségében megbántott fiatalasszony volt akkor. Lassan beszélt. Belenéztem a szemébe, abba a barna cirmokkal pöttyözött szürkészöld macskaszembe. Nem kapta el a tekintetét. Nem kérdeztem. Nem szóltam közbe. Néztük egymást. Sokáig beszélt. Akkor megfogta a kezemet, megpuszilta.

– Nekem nagyon fontos volt, hogy ezt elmondjam neked…

Odabújtam a nyakához. Sokáig. Nem volt több ilyen pillanatunk. De ez, míg élek, megmarad.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?