Minden gyász nagy próba, de fiatalon elhagyottnak lenni különösen az. Számtalan történetnek voltam részese. De a Lány, akiről most mesélek, olyan utat járt be, amit érdemes másnak is megismerni. Attól nem lesz a saját útja könnyebb, de kapaszkodni néha jó. 

Mindig intettünk egymásnak a Lánnyal, ahogy a Sárga Villámon kihúzott az udvarról. Így nevezte a kisautóját. Ami egy kicsit mindig poros volt, mintha a gazdája nap nap után valamilyen hosszú, kalandos utazásról érkezne meg. De hát így is van. Hosszú és kalandos utat járt be. 

Azt kérte, ne írjam le még a keresztnevét se. Nem fontos. Így könnyebben tudok megszólalni, mondta.  

– Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán beszélni tudok minderről. Öt évnek kellett eltelnie, hogy ne toljak el magamtól álmot, emléket, könyvet, ruhadarabot. Huszonegy éves voltam, amikor anyu beteg lett. Egyik napról a másikra daganatot találtak a mellében. Döbbenet ült ránk, apánkra és hármunkra, gyerekekre. Csak anyu bízott rendületlenül.  

Kicsi korom óta tapasztaltam, kimeríthetetlen erő lakozik benne. Számokkal dolgozott és mellette olyan izgalmas szellemi életet élt, ami alól nem vonhattuk ki magunkat mi sem. Már gyerekként feltűnt, hogy ellentétben más szülőkkel, engem nem viszonyított más gyerekekhez. Neki mind a három gyereke különleges volt. Így találta meg mindannyiunknak a maga csillagát. Sokat mesélt és sokat énekelt. Csodálkoztak a rokonok, három gyerek, s hogy elvannak! Elég nekik egy darab papír, s eljátszanak órákig…! Mert anyu körül életre keltek a tárgyak, alakot öltöttek a felhők és beszédesek lettek az emberek.  

Véletlenül – dehogy véletlenül! – tanúja voltam egy borzalmas jelenetnek. Már beteg volt. Ott voltam nála a kórházban, túl a tizedik sugárkezelésen, a főorvost kerestük. Elkerültük egymást a folyosón, ő bejutott a szobájába. Olyan hangosan kiabált vele az az orvos, hogy kihallatszott a folyosóra. Ott álltam huszonegy évesen, elborzadva. „Ha nem veti alá magát a kezelésnek, otthon fog megrohadni! Mi a fenét képzelnek?! Miben hisznek?! Mit gondol, magát megmenti az Isten!? Sejtek vannak itt és burjánzás…! Fogja már fel!” Szörnyű volt hallgatni. „Három hónapja van hátra! Érti!?” Ezt kiabálta. És akkor hallottam, ahogy az én anyám csak ennyit mond: „Viszontlátásra!” Még a hangja se remegett. Három évig élt még. Bátran, mindent megpróbálva. És amikor elment, nem hittem el. Fel fog kelni onnan… Ezt gondoltam. Most már beszélni is tudok erről. S meg tudtam írni anyunak egy levelet is. 

„Ma rád gondolok. Szeretném azt mondani, hogy nem fáj már, de úgyis tudod, hogy nem igaz. Eldobtam a ruháidat, mert fájt hozzájuk érni. Eltakartam a könyveidet, mert nem bírok rájuk nézni. Bezártam az emléked egy üvegbe, rászorítottam a kupakját és eldugtam a legsötétebb polcra. És mégis itt maradtál. És minden nap eszembe jutsz.  

Azt mondtad, amelyik fa nem hajlik meg a széllel, az eltörik. Csak most kezdem felfogni, mit jelent ez. Már megértem azt is, ami öt évvel ezelőtt sokként ért, hogy el kellett menned.  Annyira hinni akartam, hogy ha igazán akarjuk, akkor megtörténik a csoda. Hiszen te tanítottál arra, hogy hinni kell, bízni, és megkapom a segítséget. Téged vádoltalak, hogy nem akarod eléggé. Mert akkor még nem tanultam meg, amit te már tudtál. Meghajolni.  

Ha tudnád (de hiszen tudod!), hogy mennyi helytelen szokásom lett. Úgy hittem dacosan, hogy miattad, de most már tudom, saját magam miatt. Önmagam sajnálgatását, az irigykedést, a heves szívdobogásokkal kísért aggodalmaskodást, a másokhoz való rögeszmés ragaszkodást, hogy téged kerestelek minden cipőkopogásban… Hiába. És még mindig vissza akartalak hozni. Megváltoztatni azt, amit nem lehet. Közben pedig elfelejtettem magam lenni. A feje tetejére állt a kis világom, s csak ismételgettem, hogy hagyhattál itt…!? 

A gyászolók gyakran saját magukat siratják, te mondtad. Én is magamat sirattam azon a nyári délutánon és belül azt sikítottam, ez egy rossz álom, ébresztő, én még nem vagyok kész erre! Mint a kockavár, úgy hullott darabjaira az életem. De ahogyan gyerekkoromban esténként a várat szét kellett szedni, és elrakni a helyére, én is újraépítettem az egészet. 

Nem megy valami gyorsan. Két kocka fel, egy le. Három kocka fel, kettő le. De kiderült, hogy igazad volt. Nem az a lényeg, hogy gyorsan készen legyen a vár, hanem hogy hogyan építem. Gyerekkorom vára a földre épült, fiatalkoromé rád, felnőttkorom várának az alapja én magam vagyok. Kerestem és figyeltem magam, hogy közben minduntalan visszataláljak ahhoz, amit tőled kaptam. Most már belőlem sugárzik ki mindaz az erő, bátorság és szeretet, amit tőled tanultam.  

Már nem érzem szükségét, hogy minden lépésemnél a tanácsodat kérjem. Ahogy te sem hasonlítgattál senkihez engem, én sem teszem. Tudom, nem attól érek valamit, ha mások helyeslik a tetteimet. Belül legyen a mérce…  

Öt év óta először érzem azt, hogy igazán élek. Hálás vagyok mindenért, amit kapok, azért főleg, amit adni tudok, a számos apró csodáért, amivel nap mint nap találkozom. És jó érzés, hogy képes vagyok tanulni a hibáimból. S talán le is tudom rakni őket.   

Ne hidd, hogy elbíztam magam. Van még annyi hibám, elcsiszolgatom idelent. Bár sokat változtam, belül megmaradtam ugyanannak a tüzes, érzékeny, igazságharcos boszorkánynak, akinek ismertél. Emlékszem, milyen volt a kezed érintése, a hajad esése, már nem hessegetem el, ha felidézem a szemeid mosolyát. Itt élsz bennem. Bárhol is vagy…” 

                                 ----- 

A Lány egy kertben álló házba siet haza minden este. Sok növény, fa, virág és két vizsla várja. Meg az élete társa. Szobáról szobára újítják föl a házat. Lassan. De rózsalugas virít, teremnek a gyümölcsfák és zöldségek növekednek minden évben. Amikor kettesben kórházban voltak a Lány édesanyjánál, az rájuk nézett és ennyit mondott: „Csak ti szeressétek egymást, akkor nem lesz semmi baj…”  

– Majd születnek gyerekek is – nézett ki a Sárga Villám ablakán a Lány, intett nevetve és kihúzott az udvarról.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloggyászlelki egészségpszichológia