Maradhatnának az óvodaudvaron, ott is futkározhatnak eleget. De van két óvó nénijük, akik azt akarják, hogy többet lássanak a világból, mint az óvoda udvara. Vannak ott eleget.  

Így ők, ellentétben a többi óvó nénivel, veszik a fáradságot, és amikor csak lehet, kirándulnak. Hol a katlanba, hol a Duna-partra, hol meg a tóhoz. Huszonnyolc gyerekkel nem kis teljesítmény eljutni a tetthelyig. Zsinatolnak, ugrándoznak, kilógnak a sorból, lemaradnak, bambulnak, mondja is a dadus, egy zsák bolhát könnyebb egyben tartani…  

De én ezeket az óvó néniket szeretem, nyilván más is ismerheti őket, mert mindenki az ő csoportjukba szuszakolná be a gyerekét. 

Azok a szegedi óvó nénik szakasztott ilyenek voltak.  

Lassan mentem a szegedi Tisza-hídon. A városi gátak közt milyen alacsony most a Tisza, ártatlanul tükröződnek benne a parti füzek. A szél a belváros felől fúj, tépi, amit ér. Egyszer csak meglátok a járdán egy aranysárga, apró kis legyezőt. Sáros, megtaposott. Fölvenném, mert szerencsét hoz. Rég tudom, az ilyen kis falevél-legyező egy ősidőkből itt maradt fáról való. Egy fáról, ami kereken kétszázmillió évvel élte túl a társait. Talán ezért mondták már az ősi Kínában is, hogy szerencsét hoz annak, aki magánál tartja. Ginkgo biloba, páfrányfenyő, így nevezik.  

Mindjárt vége a hídnak, nézek a múzeum parkja felé. Ott van ilyen fa. A múzeum Móra Ferenc nevével. Épp Mórát olvasok. Az unokájáról ír, Mötyőkéről. Nem csak nagypapa, igazi pedagógus, ajánlanám minden gyerekek körül foglalatoskodó felnőttnek, szeretettel.  

A parkon nagy csapat óvodás vág keresztül. Jó sokan vannak, négy-öt felnőtt tereli őket. Nézelődnek, a felnőttek mutatnak valamit, meg-megállnak, mire körülnézek, üres a park. 

Megyek a gyerekek nyomán. Hova tűnhettek? Egyszer csak megállok, meglátom őket. Ott az egész kis kompánia. De nem a földön. Mind ott szoronganak a levegőben egy mászókához rögzített, zárt kötélhídon. Ezen billegnek át, ki ügyesen, ki tétován, de nem hagyják magukat, araszolnak. Hosszú az út egyik biztos parttól a másikig egy óvodásnak, igen hosszú. 

Fogják a kötelet a kis kezek, tapogatják a lengő, engedetlen utat az apró lábak. Lent állnak a felnőttek. 

– Jaj! Juj! Óvó néni! Jaj-jaj! Félek!  

Az óvó néni ott állnak alattuk tettre készen. Bíztatón, mosolyogva, fölfelé nyújtott kézzel. Le nem veszik a szemüket a gyerekekről, néznek fölfelé, mennek alattuk. Bíztatják, akit kell.  

– Tomi, kapaszkodj! Nézd, ott is van egy kapaszkodó! Ott is, előtted! Oldalt, nézd csak! Fogd meg! Erősen, Zsuzsi…! Lépj, mindjárt ott vagy…! Na, látod! Győztél! 

Araszolnak át a hídon. Ég és föld között. Megáll némelyik. A hátsók várnak, nekik is figyelni kell az útra, most nem siet senki. Kapaszkodnak. Egyik kézzel elengedik a kötelet, a másikkal fogják. Nem megy kockázat és kapaszkodó nélkül. Az óvó nénik ezt odalent jól tudják. Türelmesek, figyelmesek, segítők. De az utat a gyerekeknek kell megtenni.  

Nézem az ingatag lábakat, a keményen kapaszkodó kezeket. Ez jár a fejemben. Kapaszkodó nélkül nem megy…  

Akik túl vannak a próbán, lent ugrálnak a földön felszabadulva. A bátortalanabbja még fönt araszol.  

A legutolsó kisfiú az utolsó méteren billeg. Őt figyelem. Napellenzős sapka van rajta, szemüveg. A sapka félrecsúszva a fején, valami lóg a zsebéből. Alig mer lépni, olyan óvatos. A függőhíd ring a léptei nyomán. Már egyedül csak ő tusakodik. Aztán az utolsó fogás, az utolsó lépés, és ott áll a magasban, már biztonságban. Az óvó nénije ott áll alatta mosolyogva, de nem szól. Tudja, hogy a kisfiú őt keresi. A gyerek fogódzkodik még erősen, de már odalent jár a szeme. Amikor megtalálja, akit keres, a győztesek mosolya a képén, csillog a szemüvege, úgy kiált: 

– Óvó néni! Képzeld… Átértem…!  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogóvodakisgyermekgyermeknevelés