De nincs körülöttem senki. S ha lenne is, a Vízkereszt ünnepére, különösen arra a korcsolyázós, háromkirályok napi délutánra nem emlékezne senki. Az a ködbe vesző jeges délután nekem is csak most jutott eszembe.  

Ülök és nézem a cinkéket. A karácsony elmúlt, a szilveszteri petárdák valahol elvesztették a hangjukat, az újévi jókívánságok és fogadalmak meg éppen keresik. A gyerekek iskolában, a felnőttek munkában, tegnap elfogyott az utolsó falat töltött káposzta, ma már legfeljebb a lencsében főtt füstölt oldalasról szopogathatom a maradékot. Sose sajnáljanak! A régi ízek régi történetet idéznek, s ez a lelket lakatja jól, a gyomor evett az elmúlt hetekben eleget.

Hogy is volt?

Hát úgy, hogy Vízkereszt napján reggel megjöttek a csillagugrató Háromkirályok. Valami rácsos szerkezettel ugratták a betlehemi csillagot, megbökték a csokoládépapírból ragasztott fényes süvegüket és elmondták a köszöntést. Kaptak kalácsot, diót, almát és mentek tovább.

Aztán megjött három ministráns kíséretében az öreg papunk. Vártam őket nagyon a rituálék, de főleg a tömjénfüst miatt. Szerettem az illatát, pedig akkor még nem tudhattam, amit ma már igen. Hogy ez a különleges gyanta nem csak az európai, de az ázsiai és az afrikai hagyományok egyik legrégebbi szakrális füstölőanyaga. Az ára vetekedett az aranyéval. A teret tisztító és transzformáló hatása mágikus és erőteljes. Nem véletlenül mondták a régiek, menekül, mint ördög a tömjénfüsttől. Na, hát én nem menekültem. Álltam megbűvölve. Egyik ministráns láncon lóbálta a tömjénfüstölőt, a másik csengetett, a harmadik a papot szolgálta ki a szenteltvíztartóval. Megszentelte a házat, ahol kérték, ott az istállót, az ólakat is, aztán fölírta krétával az ajtó szemöldökfájára a dátum közé Gáspár, Menyhért és Boldizsár betűjelét. Nem időztek, mentek tovább, a katolikus portákra mind betértek.

Amikor aztán hangos dicsértessékkel elköszöntünk, mehettünk mi is ki a jeges világba, addig, amíg világos volt, s míg meg nem fagytunk.

Akkoriban hideg telek voltak, és azt hiszem, akkoriban a gyerekek gazdagabb életet éltek, ha szegényebbek voltunk is.

Az az emlékezetes nap is sok kalandot kínált. A szánkózók a domb felé, a korcsolyások a tó felé indultak. Nagyanyánk utánunk kiabált, mint mindig:

– Csak a szélén maradjatok! A jég ravasz! Hallottátok!?

Visszakiabáltunk, s vágtattunk a tó felé, mert a téli délután bizony rövid, hamar sötétedik. Volt köztünk egy fiú, nemrég jöttek a faluba, nem nagyon szívleltük, de ezen a télen megmutatta, hogy kicsoda és mit tud. Senki nem tudott úgy korcsolyázni, mint ő. Előre, háttal, mindegy volt neki, forgott, a jeget karistolva csinálta a figurákat, fölugrott, guggolva csúszott tovább – ámulva néztük, próbáltuk utánozni. Főleg a fiúk.

Nem volt nagy tó a miénk, olyan két focipályányi, de nekünk elég. A nádas beljebb terjeszkedett a tóba, arrafelé nem mertünk menni. De a virtus dolgozott. A bajnok volt az, aki beljebb merészkedett, ketten követték, a szomszéd Pisti az egyik. Csak azt láttuk, hogy a bajnok egy nagykört csinál, a végén ugrik egyet… Aztán egy reccsenés és a bajnokot már nem láttuk. Nem volt a jégen. A két fiú közül az egyik visszairamodott, a Pisti ott maradt. Hasra feküdt, az egyik korcsolyáját levette és verni, tágítani kezdte a jeget. Álltunk dermedten. Amikor már a Pisti húzni kezdett a jég alól valami alakot, akkor két nagyobb fiú egy szánkót maguk előtt csúsztatva, odaóvakodott. Sokáig maradtak. Aztán a szánkóra fektetve rohantak a csonttá fagyott fiúval a közeli házak felé…

A bajnokot otthon fölpofozták. Pistit a tanítónk dicséretben részesítette, mi meg földobáltuk a szünetben, amit utált, mert félt, hogy a nagy örömben egyszer csak a földön találja magát. Mert nem volt ám bátor gyerek! Legalábbis ez a hír járta róla.

Hát mondom, akkoriban a gyerekek gazdag életet éltek.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloghagyománybaleset