Van a kókuszos kocka, a kuglóf a belesütött százforintossal. Aztán van a síelésre, a kempingezésre és mindenféle utazásra sütött sajtos. Van az őszi málnadzsem, amit csak télen szabad felnyitni, de akkor mindenki kap több üveggel. Ja, és van a májgaluskaleves és a gombás fasírt, a káposztás cvekedli porcukorral, a túrógombóc tejföllel és a rántott csirke, az a dobverős. Nem hosszú a lista, de állandó.

Nagyon szeretnék mesebeli nagymama lenni. Nem szupernagyi, inkább az a mesebeli. Kemencével meg kemencés lángossal, meg kotlós keltette kiscsibékkel, kerekeskúttal, májusi litániával. Uzsonnára pincehideg aludttejjel, megfázáskor mesével koronázott mézes hársfateával. Hasfájósoknak krumplipürével és cseresznyekompóttal… (A püré meg a kompót még csak-csak, de az az igazi, az a mesebeli nagymama, sajnos az már nem leszek.)

Valahol olvastam, hogy az unokák a Jóisten ajándékai, jutalmul, hogy édesanya voltál, s vigasztalásul, hogy megöregedtél…

Viola

Egyszer én maradtam pár órára a kislánnyal, aki alig múlt egyéves, s nemrég egy nagy mellkasi műtéten esett át. Egy ér elszorította a légcsövét, ettől szabadították meg. Aludt a kiságyában. Csendesen fohászkodtam, nehogy felébredjen. De egy idő után felriadt, kiemeltem az ágyból és magamhoz öleltem. Leültem vele a fotelba, hátradőltem, mellkasomon a kis teste. Éreztem a szívdobogását. Számoltam, milyen ritmusban ver a megszabadított kis szív. Akkoriban volt valami gyulladás bennem, napok óta szárazon köhögtem. Csak nehogy rám jöjjön, izgultam a fotelben. Viola jó másfél óráig aludt rajtam. Testének bizalmas melege, a tiszta álmából sugárzó jó átköltözött belém, se ott, se később nem köhögtem többé.

Ármin

Anyák napja volt, csöngettek. Egy segédmotoros áll a kapuban. – Gyere, nyitom!

A segédmotorost tizennégy éve ismerem. Nagyon magas és nagyon fiatal. Szinte gyerek. De már van jogosítványa. Már nem olyan vörös a haja, mint régen, bebronzosodott. Följön a lépcsőn, benyit az ajtón, hátradugott kezében valamit szorongat. És mosolyog. Előveszi a kis csomagot.

– Bontsd ki! Vigyázz, belesütöttek valamit.

Egy fonott kalács volt a csomagban, még langyos. Széttöröm, hát ott van benne egy kis kék betűkkel írt apró cédula… „Olyan jó a gyerekednek lenni…” Megölel Ármin, a legnagyobb, ő a motoros, szépen elveszek az ölelésében.

Brúnó

Nézem a kis füzetet. A gödi fiúunoka, a kókuszos kocka első számú imádója regényt ír. Háromszavas tőmondatokban. Olyan feszült és izgalmas lesz a cselekmény ettől a szűkszavúságtól, egészen tűzbe jövök.

– Te, Brúnó, ez nagyon jó!

Kérdőn néz rám a tízévesek kutató, tiszta nyugalmával.

– Szerinted is?

Rozi

Ül a homokozóban. Körben mindenkinél ásó, kis gereblye, homokformák, nála semmi. Kétéves lehetett? Lassan lehúzza a lábáról a kis csíkos zokniját és megtölti homokkal. Aztán a másikat is. Járatja a homokban a két zoknit… Rozi még mindig képes ilyen meglepetésekre. Pedig már másodikos.

Alinka

A szájfény a mi közös titkunk. Egy kilencéves nő szájfény nélkül… szóval, értem én, és meg is ígérem, hozom legközelebb. A kilencéves türelmes, még mindig türelmes és én másodszor is elfelejtem a szájfényt. És akkor újra megcsodálom a gyerekek hihetetlen nagyvonalúságát és bizalmát. Látom az arcán a csalódást, ő meg látja rajtam a bűnbánatot. Odajön Alinka, legyint, lazán, csuklóból és azt mondja:

– Nem baj, majd legközelebb…

Bulcsú

Ha nálunk alszik délután, van egy rítusunk. Ő húzza le a rolót és ő csukja be az ablakot. Bulcsú nemrég lett szobatiszta, de ilyenkor még ráadok egy pelust. Egymás mellé fekszünk, becsukom a szemem, egy idő után ő is, dudorászik kicsit, aztán pár perc és alszik. Nemrég is így volt. Ebéd, roló, ablak, alvás. Leteszi a fejét, aztán fölemeli, töprengve néz, mint aki bizonytalan.

– Pelus? Van itt? – és a fenekére mutat.

Bólogatok. Erre megnyugodva befúrja magát a karom alá és nemsokára hallom a finom kis szuszogást.

Minka

Elhívtam Minkát meggyet magozni. Rengeteg volt. Mint a bíbor gyöngyök – néztük a vízben a meggyet. Görnyedtünk a diófa alatt, már mindenünk piros volt. Nem sokat beszéltünk, néha egy-egy szót. Aztán csak készen lettünk. Álltunk a halom meggy fölött, a szótlan kamasz átölelt.

– Szólj, jövök máskor is…

Heten vannak. Ahogy felidézek apró pillanatokat, érzem, olyan gazdag terepen járok, annyi dolgom lenne közöttük. Vakargatom a hátukat, este csöndben imádkozunk. Figyelem, ahogy változnak az évekkel. S velük mi is. Egyszer tényleg le kéne írnom, mi mindent köszönhetünk az unokáinknak…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogunokanagyszülőklelki egészséggenerációkon átívelő együttműködéscsalád mint pozitív érték