Vigyázz rájuk, kis körtefa!
Szerző:Schäffer Erzsébet2022. 06. 24.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Most először láttam az unokám szemében azt a valami mást.
Nem párásodott el a szeme, mint a regényekben, de mégis más fények játszottak benne, amikor ott állt a lány mellett. Óvó, ölelő, finom, tapintatos fények voltak, és én csak néztem, csak nem szerelmes az én unokám… Egy régi kert jutott eszembe, egy régi tavasz, utána egy régi nyár. S a közhelyes mondat… lassan felnőnek a gyerekek…
A körtefa ott álldogált az akácok ölelte gyepes kert oldalában, és bárki arra járt, megakadt rajta a tekintete.
– Táncol ez a fa…
Jól mondták. Egyszer egy méhdöngéses tavaszon önfeledt táncot lejtett a kis körtefa. Soha nem felejtette el azt a holdfényes éjszakát… Ringott, pörgött, szerelmesen ráhajolt a párjára, átölelte, forgott, hajladozott vele boldogan. S amikor vége lett a táncnak, a törzse úgy maradt, meghajolva az utolsó ölelésben.
Hogy ki volt a párja? Hát a szél, ez a kujon. Jó szeme van, nagy kabátja, sokan beférnek alája. Járja a világot, ki tudja, hol, mit művel, kinek teszi a szépet. De a kis körtefa nem törődött ezzel. Nem is gondolt rá. Csak várta, hogy megérkezzen, és ebben a várakozásban egyre szebb lett.
Helyre kis fácska volt amúgy is, formás, nyúlánk, nem alacsony, nem magas, éppen akkora, hogy egy növendék gyerek is fölérte, és le tudta szakítani a gyümölcsét. Mert már gyümölcsöt is hozott a kis körtefa, abban a táncos, szerelembe fulladt tavasz után, amikor kitárt kelyheit kótyagos méhikék csókolták, a kis körtefa őszre három ízletes, édes levet csorgató totyakos körtét nevelt. Soha olyan boldog nem volt. A szél, ez a csélcsap valahányszor végigsuhant a kerten, szerelmes szavakkal körbeudvarolta, könnyű szellőkkel átölelte, s ott maradt szunyókálni az ágai között.
– Szép vagy, tudod – muzsikálta – karcsú a derekad, táncos a lábad, a virágaid csókra várón tárják ki a kelyhüket, hol tanultad ezt, te kis körtefa? Neked küldöm a legvidámabb méheket, akik nem csak szorgalmasak, de értenek a boldogsághoz is.
A körtefa sóhajtott és ebben a vágyódó sóhajtásban benne volt az egész csöndes, odaadó élete. Nem tudták se keseríteni, se megtörni szomszédjai, a magasra nőtt, szigorú akácok, pedig hányszor nyikorogtak rá oda föntről.
– Húzd ki magad! Hogy lehet ilyen görbén tartani magát az embernek! Nem ér el hozzád a fény, elsorvadsz, te bohó…
Nem messze tőle csalánok sziszegtek rá irigyen.
– Te céda, látszik rajtad, hogy feslett, szemérmetlen nőszemély vagy itt közöttünk. Semmihez nem értesz, csak mórikálod magad és sóhajtozol.
A szél, amikor meghallotta, végigvágott a csalánokon, de a kis körtefa leintette.
– Hagyd, nem rosszak, csak azt hiszik, nem szereti őket senki…
S a szél most is, mint máskor, megjuhászodott a kis körtefa mellett, ledőlt a tövébe, ahol sűrűn nőtt a fű, puha fekhelyet kínált, átölelte – és elaludt. A körtefa ráhajolt, őrizte az álmát, és elszenderedett ő is.
Puha léptek zajára ébredtek. Egy fiú meg egy lány óvakodott a fák között. Fiatalok voltak, a fiú hosszú haja a válláig ért, a lányé vidám tüskehaj, bakancsuk sáros, nadrágjuk alja is, arcuk a levegőn kipirult. Figyeltek jobbra-balra, aztán a kert oldalában megálltak a kis körtefa mellett.
– Maradjunk itt – mondta a lány, a fiú még körbenézett, aztán bólintott, maradjunk.
A szél ekkor már csöndesen fölhúzta magát az ágak közé, észrevétlenül fölborzolva a füvet, ne lássák, hogy itt nemrég aludt valaki. Az ágak közt átkarolta a kis körtefát, le-lenéztek és füleltek.
A fiú leült a fa tövébe, megsimította a füvet, mintha egy ágytakarót simított volna végig és ránézett a lányra.
– Ülj le, olyan ez a fű, mint a selyem…
A lány leguggolt mellé. Letette a tenyerét.
– A rö betűs hónapokban még nem szabad a földre ülni. Még hideg. Nagyanyám mondta.
Guggolt és mosolygott.
A fiú megfogta a kezét, húzta magához.
– De ez nem föld, ez puha fű és alád teszem a kabátomat.
Levette a kabátját, leterítette. A lány rátérdelt, hátraereszkedett a sarkára, és becsukta a szemét. A fiú csöndesen fölemelkedett és a lány elé térdelt szorosan. Nézte, kinyitja-e a szemét. De nem nyitotta.
Fönt az ágak között a szél és a kis körtefa visszafojtották a lélegzetüket.
A fiú ekkor a derekánál átölelte a lányt, szorosan ölelte, a fejével odabújt a nyaka és a válla közé. Így maradtak hosszú percekig. Akkor a lány lassan kihúzta két lefogott kezét a fiú öleléséből és átkarolta a vállát. Még mindig csukva volt a szeme.
– Így szeretnék maradni veled – súgta, és maradtak ölelkezve, térden állva még sokáig.
A szél odafönt mocorogni kezdett, pszt, intette a kis körtefa, de a szél kujon volt és tudta, amit tudott. Lenge szellőket, meleg fuvallatokat küldött szét a kert fái közé.
Picit mozdult, kinyitotta szemét a lány.
– Elfáradt a térdem – súgta, és ekkor a fiú is fölemelte a fejét. Nézett bódultan és mintha még mindig álomban tenné, megcsókolta a lány nyakát. Finoman érintette szája a bőrét, végighúzta a kis pihéken, megállt, megpihent, majd újrakezdte. A lány szeme lecsukódott, teste leroskadt, és ahogy eddig voltak, szoros ölelésben eldőltek a füvön.
A kis körtefa föléjük nyújtotta ágait, a szél, a csélcsap megszelídülve eloldalgott valamerre, s a kert fáinak ezernyi virágjára egyre csak hordták a szerelmes üzeneteket a szerelem fáradhatatlan postásai, a méhek.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
