Ahogy Tündi is. Ő kérte, hogy így nevezzük. Egy család témájú irodalmi pályázat kapcsán ismertem meg.  Az ő friss, jó stílusban megírt dolgozata nyerte az első helyet. Amúgy színésznő akart lenni. Idézem az utolsó sorait.

„Nem lettem színésznő, az én színpadom bizonyos értelemben sokkal nagyobb lett. Hozzámentem egy irtó rendes, nagydarab fickóhoz, aki tizenhárom éve udvarol rendületlenül, és ennek lett is három gyümölcse, két kislány és egy kisfiú. Talán remek Júlia lettem volna egy aktuális Rómeó oldalán, de úgy látszik nélkülem is megoldották a nagy teátrumok a dolgokat. Ennek a három gyereknek azonban csak és kizárólag én lehettem az édesanyja és ezt a szerepet bizony nem lehetett másra osztani. Hálás vagyok a nagy Rendezőnek odafenn, hogy így alakult. Mert nincs ennél emberpróbálóbb, nehezebb és egyben szebb szerep a világon.”

A díjkiosztón megismertem Tündi családját, mackós külsejű, nyílt mosolyú férjét, három vidám gyereküket, gondoltam, érdemes velük jobban megismerkedni. Hívtam is a megadott számon, mondta boldogan találkozna, de éppen két napja érkeztek Alaszkába. Gondoltam valami főnyeremény-nyaralás, mondom, jó, akkor majd, ha hazajöttök. Mi most itt fogunk élni, ki tudja meddig, nevetett Tündi, én meg paffá lettem. 

Azért egy beszélgetés mégis összejött, és én megjegyeztem és lejegyeztem néhány fontos részletet.  

Például ezt:

- Imádtam az állatokat. Volt egy hatalmas kuvasz a faluban, laza eleganciával futott hozzám, vakargattam a vastag bundáját a rácson keresztül. Sokáig barátkoztunk, soha nem láttam a gazdáját. Egyszer egy idős bácsi állt kint a kerítésnél, és közönyösen csak annyit mondott, a kuvaszok hamis állatok, soha ne simogasd őket. Életemben először gondoltam, hogy egy kutya bánthat is, soha előtte eszembe se jutott. A furcsa az, hogy onnantól a kuvasz mindig megugatott, soha többé nem tudtam megsimogatni. Az öreg elültetett bennem valamit, ami összezúzta a barátságunkat. Fontos lecke rejlett viszont ebben: félni kizárólag csak a félelemtől kell.

Ez maradt meg bennem, hogy Tündi, kimondta és megfogalmazta azt, amit fontosnak tartott ahhoz, hogy az élete és az életük a teljesség felé tartson. 

Amikor beszélgettünk, náluk éjszaka volt, nálunk délelőtt. Ilyen nem túl szellemes kérdéseket tettem fel: milyen embernek tartja magát? Ismeri-e önmagát? Mi szórakoztatja? Mi bosszantja fel? 

Azt válaszolta, inkább azt mondaná el, hogy mire törekszik.

– Megértésre, elfogadásra, emberszeretetre, jóban lenni Istennel, jól szeretni önmagamat, boldog embernek látni a férjemet, elég jó anyának lenni, kíváncsinak maradni, nem rombolni, építeni, tanulni, élményeket gyűjteni, segíteni a segítségre szorulót, végre megtanulni jó kenyeret sütni… 

Az önismeret szerintem egy nagyon hosszú út, maga az élet a tanfolyam hozzá. Amire mostanában kezdek rájönni: csak arra nem vagyok képes, amit nem is akarok igazán. Megfordítva: mindenre képes vagyok, amit igazán akarok. 

Hogy mi szórakoztat? A jó könyvek! Imádom a 19. századi klasszikusokat, főleg az oroszokat meg a franciákat. És még ezer dolog… 

Mi bosszant fel? Ha valaki kihasználja a szellemi, fizikai, anyagi vagy erkölcsi fölényét másokkal szemben. Felbosszant a gőg – a világon semmi értelme sincs. Ha valaki tehetne jót, de nem teszi. Ha valaki mindenki másban keresi a gondjai okát és forrását, ahelyett, hogy szembenézne önnön magával. 

Tudtam, hogy a férje, Kelley amerikai, a főként mormonok lakta Yutah államból való. Egy itthoni mormon közösségben találkoztak. Tündi azt mondta, valahogy odatalált.

– Ott találkoztam Kelley-vel. Először csak figyeltük egymást, barátkoztunk, sok dolgunk volt a közösségben – így lehet a legjobban megismerni a másik embert – aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy szépen összeházasodtunk. Ennek sok éve. És még mindig azt érzem, amit az elején, hogy Kelley a legkedvesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Szeretem benne, hogy érdekli mit gondolok a világról, hogy számíthatok rá, hogy le tudja csitítani és fektetni a gyereksereget, ha én kidőlök, hogy olyan férfi, aki szárnyakat ad egy nőnek, nem pedig kitépkedi a tollait. Nem csorbul az egoja, ha a feleségének sikere van. Ő a legfőbb támogatóm. 

A legfontosabb: egymásnak mindig az elsők vagyunk. Azt szoktuk mondani, a kapcsolatunk az elsőszülött gyerekünk. A fiunk és a két kislányunk a szerelmünk gyümölcse, de sosem lehetnek fontosabbak, mint maga a fa, ami táplálja őket. Vagyis a házasságunk. 

Mielőtt elköszöntünk még talán azt mondtam, hogy látszik, hogy jól vagy a bőrödben. Tündi most sem kertelt. 

– Valóban jól vagyok. Talán mert igaz dolgokkal táplálom a lelkemet, nem hamis, instant, két napig futó facebook-igazságokkal, trendi irányzatokkal. Hiszek Istenben és igyekszem az útmutatásait követni, mert a Teremtőnél jobban senki sem ismerheti a teremtményét. Jól vagyok a bőrömben, mert jó szándékkal vagyok az emberek iránt és ugyanezt kapom vissza többszörösen. Nem álmodom az álmaimat, hanem megélem azokat, nem félek új utakon járni. Jól vagyok a bőrömben, mert hosszú évek óta azt kérem a jó Istentől, hogy védjen meg a szegénységtől és védjen meg a gazdagságtól, adjon egészséget, a többit megoldjuk majd. És eddig, hála az Égnek, megadta. 

  

 

 

 

blog